Annotált szépirodalmi bibliográfia

Készítette: Tiszóczi Tamás

Tartalom

 Regények
 Novellák
 Kisebb terjedelmű prózai írások
 Drámák
 Versek
 Memoárok, naplók
 További ajánlott irodalom
 Levelek
 Antológia
 Diákoknak ajánlott irodalom
 További, diákoknak ajánlott irodalom
 Szakirodalom

Regények

Aharon Appelfeld: Badenheim, 1939

Fordította: Benedek Mihály
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989]

A náci koncentrációs tábort gyerekként megjárt izraeli író, Aharon Appelfeld kisregényében az osztrák zsidóság sorsának állít emléket. A maga ironikus és szürrealisztikus módján azt a folyamatot ábrázolja, hogy a kis osztrák üdülővárosba, Badenheimbe ez évben is visszatérő, gyanútlan nyaralóvendégeket a hatóságok hogyan szigetelik el lépésről lépésre – tisztán bürokratikus eszközökkel – a külvilágtól; miként változik meg napról napra az élet rendje; válik mind fenyegetőbbé a kisváros kedélyes atmoszférája, s fagy meg a levegő a diszkriminált emberek körül. Csupán néhányukban él valamiféle halovány sejtelem sorsuk tragikus végkifejletéről. Többségük szokásos munkáját, tevékenységét folytatja tovább az egyre szűkülő világban, abban a hiszemben, hogy a hatóságok jóvoltából majd Lengyelországban, az ott élő hittársai között kezd majd új életet. Konkrét utalások alig találhatók a vészterhes történelmi eseményekre; a naponta újabb és újabb korlátozó rendszabályokat életbe léptető és teljességgel arctalan „Közegészségügyi Hivatal” is mintha a vendégek teljes megelégedésére végezné szakszerű és „lelkiismeretes” adminisztratív tevékenységét. Az erőszak nem jelenik meg nyílt színen, még a vagonokba való beszállást megparancsoló fegyveresek is láthatatlanok maradnak. A mit sem sejtő áldozatok pedig oly könnyedén tűnnek el a koszos tehervagonban, „mint a garatba szórt búzaszemek”. Appelfeld a bevagonírozási jelenetnél hirtelen megszakítja az elbeszélés fonalát. Az amerikai irodalomkritikus, Irving Howe szerint „mintha felismerné: eddig tart a szavak hatalma. Hogy mi következik ezután, azt nem látjuk, nem halljuk; az elbeszélés éppolyan homályos marad, mint az általa felidézett történet; a kimondhatatlant nem lehet megnevezni”.

Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?

Fordította: Radó György
[Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1969, 2. kiadás]

Böll 1951-ben írt regényének egyik, Theodor Haeckertől származó mottója így szól: „A világkatasztrófa sok célt szolgálhat. Többek között azt is, hogy alibit igazoljunk Isten előtt. Ádám, hol voltál? – Én, kérem a világháborúban.”

1943/1944 folyamán már összeomlóban a német hadigépezet. Böll regénye kilenc, lazán összefűzött epizódban, kilenc különböző helyszínen mutatja be a visszavonuló német hadsereg elcsigázott és a háborúba belefásult katonáinak utolsó napjait. Ezek a közlegények és tisztek túlnyomórészt nem fanatikusok, nem gyűlölik az ellenséget. Már csak élni akarnak, túlélni, szeretni, ám a háború könyörtelenül mozgásba lendült, senkit és semmit nem kímélő személytelen gépezete nem kíméli meg az életüket, és a pusztulás árnyékában megszülető emberi kapcsolataikkal együtt semmisíti meg őket.

A német visszavonulás egyes fázisaiban követhetjük nyomon a könyv központi alakja, Feinhals utolsó hónapjainak néhány történését. Feinhals a háború előtt építész volt, minden különösebb meggyőződés, ám minden ellenállás nélkül sodródott bele a háborúba. A világégés hatodik évében, Magyarországon beleszeret a mélyen hívő katolikus, zsidó származású tanárnőbe, Ilonába. De szerelmük kibontakozására már nincs idő, Ilonát a gettó felszámolásakor őrizetbe veszik, majd egy németországi koncentrációs táborban pusztítják el, a tábor felszámolásának éjszakáján. A háború utolsó napjaiban Feinhals tékozló fiúként tér haza szülőfalujába, a fehér zászlóval fellobogózott atyai házba, de már nem érheti meg a szüleivel való találkozást: egy német gránát az otthon küszöbén vet véget az életének, s a lehulló zászló lesz halotti leple.

Böll, aki katonaként maga is megjárta a keleti és a nyugati frontot, az életrajzrészletek felvillantásával megrendítően szól a pusztítás értelmetlenségéről, az áldozat hiábavalóságáról, az élet kerékbe tört lehetőségeiről; s ezen belül – egy már lényegében elvesztett háború utolsó heteiben – még képtelenebbnek és esztelenebbnek tűnik Ilona és a többi, Magyarországról elhurcolt zsidó fogoly lemészárlása.

Ember Mária: Hajtűkanyar

[Katalizátor Iroda, Budapest, 1994, 3. kiadás]

Ember Mária dokumentumregényében egy éppen hogy serdülni kezdő kisfiú szemével láttatja és szavaival mondatja el egy Szolnok melletti kistelepülés zsidó lakosságának Strasshofba, majd Bécsbe való deportálását, ahonnan aztán a „hajtűkanyar” szára visszafelé fordul. Megérjük hőseinkkel a felszabadulást, ismét Strasshofban, ahonnan az út már Szolnoknak tart. Hogy mi minden történik közben, erről szól ez a lebilincselően érdekes könyv, amelyben az elbeszélő a kronologikus rendben elmesélt történetet időről időre egy-egy dokumentum: határozat, rendelet, újságcikk, levélrészlet közbeiktatásával szakítja meg.

Ütlegek, kínzások, vallatások, meggyalázás, megszégyenítés az üldözők oldalán – szenvedés, meghunyászkodás, dac, reménykedés és reményvesztés, emberfeletti erőfeszítések az üldözöttek oldalán. Egyenlőtlen küzdelem ez, de mégiscsak küzdelem, amelyben az üldözött sem teljesen fegyvertelen, ha van hite, akarata, bátorsága, és szolidáris mások szenvedéseivel. Az igazi dráma a „lelkek”, a jellemek, a gondolatok síkján zajlik, mert a kimenetel mindvégig kétesélyes: meg lehet maradni embernek az utolsó pillanatig, de el is lehet bukni menet közben.

A szerző döbbenetes erővel tárja elénk a fizikai szenvedéseket és a megaláztatások sorát. De kíméletlen őszinteséggel, szépítgetés nélkül ábrázolja az üldözöttek gyarlóságait is, magukkal hozott konfliktusaikat, társadalmi ellentéteiket, amelyek a kitaszítottság és az üldöztetés viszonyai között felnagyítva vannak jelen, és elmérgesedett sebekként felfakadnak. De képet kapunk a csendes és bölcs helytállásról, a szolidaritás megannyi megnyilvánulásáról. S mindezt egy okos kisfiú szemével látjuk, aki kezdetben – mint a serdülők valamennyien – ambivalensen viszonyul az őt óvó-féltő anyjához, majd lassan felmagasodik szemében az Anyu, aki a legkülönb a deportált és munkára fogott népes seregben.

Gera György: Terelőút

[Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1972]

Gera György (1922–1977), irodalomkritikus és műfordító – aki megjárta a munkaszolgálatot, majd a mauthauseni koncentrációs tábort – 1972-ben megjelent regényében az üldözött magyar zsidóság önkeresése és önvizsgálata ölt alakot. A könyv hőse – írja Pomogáts Béla – „fiatalemberként kerül egy náci megsemmisítő tábor poklába, családját kiirtották, s végül egyedül neki sikerül túlélnie a borzalmakat…, de nem szabadulhat tőlük: a szenvedés és megaláztatás az idegsejtjeibe ivódott, meghatározta további életét. […] Aztán egyszer Ausztriába utazik, s elhatározza, hogy felkeresi Luban falut, ahol valamikor a láger állt: múltjával akar számot vetni, emlékeivel szembenézni, hogy megszabaduljon nyomasztó terheitől. A szabadulás azonban nem olyan egyszerű: a múltba utazó már nem találja meg egykori szenvedéseinek színterét; a barakkok leomlottak, a tábort visszahódította az erdő, a szembenézésnek hiányoznak a tárgyi feltételei. […] Az emberi lelkekben hagyott nyomok azonban változatlanok, s valójában ezek a nyomok akadályozzák a főhős felgyógyulását. Mert Gera hőse […] mindegyre a láger, a háború és a fasizmus emberi lelkekben hagyott pusztító nyomaival találkozik. Két változatban is: egyrészt azoknál, akik úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, vagy legalábbis úgy, mintha nekik […] nem lett volna közük a borzalmakhoz. Ilyenek a kis osztrák falu lakosai. […] De nem tud egyetérteni azokkal sem, akik mindenestül a megtorlásnak szentelik életüket, s bosszútól fűtve kutatják a megesett szörnyűségeket, a valóságos és a vélt bűnösöket.”

Az utazónak e szembenézés nyomán kell eldöntenie, hogy személyiségének épsége és szuverenitása megteremtésének érdekében kikkel vállal közösségi szolidaritást. Végül is felismeri, hogy a személyiség etikai integritása a kettős identitás választását, a nemzeti közösséghez való tartozást és származásának vállalását egyszerre követeli tőle. „Nekem kettős az állampolgárságom, és egyikről sem mondhatok le.” „A történelem által feltett kegyetlen kérdésre […] így érkezik az autonóm személyiség válasza, és ezzel egyszersmind megoldást nyernek az önkeresés problémái is.

Gera György regényében egy lélek keresi magát, ezért a regény eseményei is jórészt a lélek színpadán zajlanak. […] Az író nem merül el a lágeremlékek részleteiben, hiszen nem […] a borzalmak rekonstruálására vállalkozik, hanem a lelkében hagyott sérülések orvoslására. […] A történelmi közelmúlt kegyetlen atmoszféráját, a lélektani és erkölcsi dilemmák hitelessége kedvéért, mégis meg kellett teremteni. Ezért vágott, igen szerencsés módon, a történet szövegébe egykori dokumentumokat, jelentéseket, beszédeket, ezek száraz tárgyszerűséggel idézik fel a fasiszta hatalmi gépezet működését és embertelen terveit. Ezúttal az elbeszélés személyes hangját, elégikus intonációját is ellensúlyozzák.”

Hans Habe: A küldetés

Fordította: Vajda Gábor
[Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1966]

Az Egyesült Államok elnöke 1938 nyarán nemzetközi menekültügyi konferenciát hívott össze a Harmadik Birodalomban üldözött zsidók megmentése érdekében. A Genfi-tó partján, Evian-les-Bains-ban, a Hotel Royalban, július 6-a és 15-e között lezajlott konferencián, ahol harminckét ország képviselői vettek részt, a Prager Tagblatt népszövetségi tudósítójaként maga a szerző is jelen volt. A konferencián a náci Németország fejenként 250 dollárért szó szerint megvételre kínált negyvenezer osztrák zsidót, sőt megbízottja révén az 1938. augusztus 1-jei határidőt is közölte. A konferencia végül is eredménytelenül zárult.

A regény főszereplője, a Heinrich von Bendának nevezett titkos megbízott, a szerző családjának régi ismerőse volt. A zsidó származású bécsi professzor, akiről a konferencia résztvevői azt hitték, hogy a bécsi hitközség képviselője, bizalmába fogadta a huszonhét éves tudósítót, s hosszú éjszakákat beszélgettek át együtt. Habe a konferencia jegyzőkönyvei mellett e beszélgetésekről készített feljegyzéseinek felhasználásával írta meg negyedszázaddal később a regényét, melynek középpontjába Benda professzort állította, hogy méltó emléket állítson alakjának.

„Remélem, világossá tettem a regényben – írja a szerző a könyvhöz fűzött megjegyzésében –, hogy nem azonosítom magam a professzor különleges küldetésével: átengedem az olvasónak a küldetés emberi és erkölcsi jogosultságának megítélését, amennyiben ez egyáltalán lehetséges. A konferencia tartama alatt beavatott körökben élénken vitatták a küldetést: akkor, sok évvel a magyarországi emberkereskedelem megvalósulása előtt, kevéssé hitték el. […] Nem „szenzációk” leleplezése volt a szándékom, hanem annak a szinte emberfölötti konfliktusnak az ábrázolása, amelybe a történelem e foglya sodródott. A könyvben Heinrich von Bendának nevezett férfi meg volt győződve róla, hogy az aljas emberek uralma alá került zsidók számára nincs más mentség, mint az áldozatok „megvásárlása” vagy a kolumbiai megmentési terv elfogadása. A regényíró számára, aki az emberben keresi az igazságot, ennyi elég.”

Rolf Hochhuth: Egy szerelem Németországban

Fordította: Jávor Ottó
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985]

A nácik faji paranoiája a szexuális életre is kiterjedt. Nagy figyelmet fordítottak az „idegen népből származók” és a németek közötti nemi életre. Egy német nő nem folytathatott viszonyt Németországban dolgozó hadifogollyal. Ha ez mégis bekövetkezett, és a dolog kitudódott, a férfit felakasztották, a nőt pedig koncentrációs táborba hurcolták.

Hochhuth megtörtént esetet, egy fiatal lengyel hadifogoly, Stasiek Zasada és egy férjezett német asszony, Pauline Krop tragikus véget ért szerelmének történetét írta meg. Stasieket példás büntetésül az egész falu nyilvánossága előtt saját honfitársának kell felakasztania, Pauline a ravensbrücki női koncentrációs táborba kerül, ahol két és fél évet dolgozik kényszermunkásként. Hochhuthot – A helytartó című drámájával ellentétben – ebben a regényében mindenekelőtt a német politikai hisztéria atmoszférája, mindennapi működése, a „hétköznapi” ember diktatúra alatti viselkedése foglalkoztatja. Hogyan volt lehetséges, hogy egyszerű és ártalmatlan falusi emberek akasztófát ácsoltak egy idegen nép fia számára – akit ráadásul kedveltek is –, és ezt ráadásul teljesen természetesnek érezték? Az író ennek felderítése érdekében nem csak Stasiek és Pauline szerelmének szép történetét írta meg, hanem több mint három évtized elteltével felkereste a svájci határ közelében levő német falucskát, és megszólaltatta az eset még életben lévő egykori főszereplőit is. Az író ezeket az ellentmondásos, hazugságokkal és elhallgatásokkal teli visszaemlékezéseket és a rájuk vonatkozó reflexióit is beépíti regényébe. Hochhuth emellett a társadalmi paranoia ideológiai és politikai hátterét is megrajzolja. A német hadvezetéssel, Göringgel, Goebbels antiszemitizmusával, a nácik fajvédő biopolitikájával foglalkozó remek, esszéisztikus betétek; a Churchillről vagy az angliai légi csatáról szóló történeti fejtegetések átfogó keretet adnak Stasiek és Pauline tragikus történetéhez.

Grigorij Kanovics: Gyertyák a szélben

Fordította: Árvay János
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983]

A litvániai zsidóság keserű sorsa, szenvedései, küzdelmes élete és számkivetettsége szolgáltatják a témát az oroszul író nagy történetmondó, Grigorij Kanovics regényeihez. A Gyertyák a szélben című trilógia ennek a történetnek a századunk harmincas és negyvenes éveire eső tragikus fejezetét beszéli, pontosabban meséli el, hiszen Kanovics legnagyobb írói erénye a zsidó népi legendákból is táplálkozó bámulatos elbeszélő tehetsége. Egészen fantasztikus jellemek és a Chagall-képekről ismerős, mesébe illő figurák népesítik be a regény első két részének színhelyéül szolgáló litván városkát (a harmadik rész szinte teljes egészében a gettóban játszódik). Így Lájzer, a tehetséges lakodalmi muzsikus; Hájem, a folyton az Örökkévalóval társalgó templomszolga, vagy épp a már elhunytak, akik haláluk után is a zsinagóga karzatán ücsörögnek és imádkoznak, s továbbra is jelen vannak az őket megőrző szívekben. Leginkább a regény főszereplőjének, Dánielnek a szívében. Az ő sorsán, gondolatain és képzeletén keresztül tárul elénk ez a világ, amelyre egyre baljósabb árnyékot vet a litván határokhoz évről évre közelebb kerülő hitleri Németország. A városka megbolydul: egyesek Amerikába emigrálnak, Dánielék házába németországi menekültek érkeznek; mások Palesztinába készülődnek, vagy – így Dániel apja is – a spanyol polgárháborúban esnek el a világforradalom ügyéért. Dániel – akit a nagymama halála után Jojszef, a sírásó fogad a házába – közeli és meghitt viszonyba kerül a temető halottaival, főleg nagyanyja szellemével, akinek gondoskodása még a halálon túl is végigkíséri az életét.

A kisfiú egyik éjszaka különös álmot lát: Hitler száll le repülőgépével a kisváros piacterén, elkergeti az árusokat, majd parancsot ad katonáinak, hogy kergessék ki a halottakat a temetőből. „– Jawohl – felelik neki a katonák, majd a sírokra rontanak, vasrudakkal feszegetik a sírköveket, ásókkal esnek a földnek, és teli torokból ordítják: – Kifelé, átkozottak! Kifelé! És a halottak futva menekülnek a temetőből, átugrálnak a ledöntött sírköveken, megbotlanak, elesnek, újra fölkelnek, s rohannak, amerre a szemük lát: a folyó, az erdő felé, nyomukban pedig vad kurjongatás száll: – Kifelé, átkozottak! Kifelé!”

Élők és holtak megsemmisítésével szemben Dániel életének útját az élők és a holtak megőrzésének imperatívusza határozza meg, és ezt a parancsot a városka zsidótemetőjének sírásójaként éppoly elszántsággal és szenvedéllyel teljesíti, mint hűséges szerelmesként vagy gettóbeli ellenállóként.

Kertész Imre: Sorstalanság

[Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 4. kiadás]

Egy budapesti zsidó fiú letartóztatásának, deportálásának, koncentrációs táborbeli életének, majd szabadulásának és hazatérésének története – mondhatnánk dióhéjban a könyv tartalmáról. Ám a hosszú évekig „fektetett”, végül 1975-ben megjelent és mára méltán világhíressé lett regény – melyet Nobel-díjas szerzője tizenhárom éven át írt – unikuma a szerkezet szigorú zenei megkomponáltságában, az elbeszélői nézőpont és magatartás különleges voltában és páratlan nyelvi minőségében rejlik, amely a borzalmakat a művészet elvontabb eszközeivel érzékelteti.

A mű alapanyagául a szerző saját deportáltatásának története szolgált, ám a Sorstalanság – ahogy Kertész Imre fogalmazza – „objektív könyv, az életről egészében szól; annak ellenére, hogy énregény vagy KZ-regény, nem a saját élményeimet dolgoztam fel, pontosabban: úgy és annyit dolgoztam fel belőlük, ahogyan azt regényem nyelvi és filozófiai világa megkívánta.” A lágertapasztalat ugyanis a szerző értelmezése szerint nem valami egyszeri és véletlenszerű történés, hanem koncentrált megvalósulása a 20. század totalitárius rendszereinek, amelyek intézményesen fosztották meg az embert a szabadságától. A sorstalanság a szabadságtól való megfosztatás állapota, melyben az egyén nem önmaga dönt, nem önmaga választja meg sorsát, hanem a hatalom által rákényszerített szerepet kénytelen eljátszani. „Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig – és sehogy se értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda-, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán” – mondja a Buchenwaldból Budapestre visszatért fiú.

Kertész Imre könyvének eredetisége többek között abban áll, hogy a lágertapasztalatnak ezt az oda- és hozzákötését nem a megszokott, már-már elvárt módon teszi: lemond az ítélkezésről, a megbélyegzésről, de a dicsőítésről, az áldozatok felmagasztalásáról is. A személytelen elbeszélői hang egy fiatal fiú koncentrációs táborhoz való fokozatos szocializálódását beszéli el, az Auschwitzban, Buchenwaldban és Zeitzban megtapasztalt életet, hiszen élet ez is: a maga rettentő szenvedésével, de vágyaival, reményeivel, sőt a napi rabszolgamunka vége és az esti sorakozó közé eső szabad- és vacsoraidő boldogságával.

Konrád György: Elutazás és hazatérés

[Noran Könyvkiadó, Budapest, 2002]

Az író lakonikus tömörséggel így foglalja össze önéletrajzi ciklusa első darabjának tartalmát a kötet fülszövegében: „Az életben maradás gyerekkori kalandjáról szól ez a könyv. Miután a Gestapo 1944 májusában, tizenegy éves koromban a szüleimet letartóztatta, sikerült megvesztegetnem a helyi hatalmat, hogy a csendőrök negyedmagammal, egy nappal a gettóba zárás és az Auschwitzba szállítás előtt fölengedjenek Berettyóújfaluból a rokonainkhoz Budapestre, ahol még adódott némi haladék. Elutaztunk, életben maradtunk, és hazatértünk a faluba. A többi zsidó gyereket addigra elnyelték a hamvasztókemencék. Egy év, a felnőtté válás története, és aztán érzelmes és fanyar visszatérések.”

Jerzy Kosinski: A festett madár

Fordította: Gy. Horváth László
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990]

Az ötvenes évek második felében Amerikába emigrált lengyel író 1965-ben megjelent és nagy vitát kiváltó, önéletrajzi motívumokon alapuló regénye egy kisfiúról szól, akit szülei a második világháború első heteiben a nácik elől egy kelet-lengyelországi falu rejtekébe menekítenek. A szülők azonban a háborús zűrzavarban elveszítik a kapcsolatot a gyermeküket elhelyező férfival, a fiú nevelőanyja pedig hamarosan meghal. A kisfiú magára marad, és a háború évei alatt faluról falura kóborol.

A brutalitás – gyermeket, nőket, állatokat nem kímélve – természeti törvényként uralkodik ebben a civilizáció mögötti világban, amelynek „ordas babonaságban” élő, kegyetlen, fehér bőrű lakói cigányfattyúnak, felnőttre, állatra, gyermekre rontást hozó ártó szellemnek tartják az olajbarna bőrű, fekete hajú és fekete szemű fiút. Mérhetetlen megaláztatások, bestiális kegyetlenkedések elszenvedőjeként és tanújaként mindegyre menekülni kénytelen a falusiak gyilkos dühe elől. A lengyel parasztok éppoly kegyetlenül verik ki maguk közül a kis idegent, mint a madarak színesre festett társaikat, amelyet a fiú egyik gazdája, a madarász pingál ki, hogy a véres látványosság gyógyírként szolgáljon szerelmi bánatára. „Amikor elegendő madár gyűlt felettünk össze, Lech jelt adott, hogy eresszem el a foglyot. Szabadon, repesve hussant föl, mint egy szivárványfolt a sötét felhők hátterén, és bevágódott a várakozó csapatba. A madarak eltanácstalanodtak. A festett madár a csapat egyik végéről a másikra bucskázott, mindhiába próbálva meggyőzni rokonságát, hogy közéjük tartozik. Ragyogó színeitől káprázó szemmel, hitetlenkedve röpdöstek körülötte. A festett madár egyre messzebb kényszerült sodródni, pedig szorgosan kereste a helyet soraikban. Azután hamarosan láttuk, hogy egyik madár a másik után válik ki a csapatból, s lendül vérszomjas támadásra. A sokszínű alak egykettőre elvesztette helyét az égen, és lepottyant a földre. Mire megtaláltuk a festett madarat, már rendszerint nem élt. Lech mohón megszámlálta rajta a csőrvágásokat. Vér szivárgott festett szárnyaiból, megolvadt tőle a festék, és bemocskolta Lech kezét.” A fiú olyan szerkezet feltalálásáról ábrándozik, amelyik megváltoztatja az emberek hajának és szemének színét.

Egy nap az éhező falusiakkal a vasúti töltések mellett gombászva döbbenten látja a marhavagonba zsúfolt, haláltáborok felé szállított zsidókat és cigányokat, de a nélkülöző, piszkos, lerongyolódott parasztok állati brutalitásához hozzászokott kisfiú szemében az elegáns egyenruhákban feszítő, emberfeletti hatalommal rendelkezni látszó nácik hűvös fejjel elkövetett, gépesített tömeggyilkosságai valósággal ámulatot keltenek; és a deportáltak kiváltságának tartja, hogy a németek különleges és bonyolult építésű kemencéiben hamvadhatnak el.

Idegenségét a parasztok szemében még az is növeli, hogy nem értik a nagyvárosi, értelmiségi közegből származó fiú beszédét, az csak megrökönyödést és gúnyt vált ki belőlük. Így amikor a fiú egy őt ért újabb brutális támadás (amely egyébként szintén önéletrajzi elem: a megdühödött falusiak pöcegödörbe vetik, mert az úrnapi misén elejti az imádságos könyvet) sokkhatása nyomán megnémul, alig érez változást. Még a háború után sem akar megtanulni lengyelül, csak a Vörös Hadsereg katonáinak nyelvén hajlandó kommunikálni: ők vették ugyanis először emberszámba és kezdték el tanítani a szerencsétlen kisfiút.

A fiú számára eleinte az ország felszabadulása sem hoz lényegi változást. Egy túlzsúfolt árvaházba, a háború által hozzá hasonlóan testileg és lelkileg megnyomorított gyerekek közé kerül, akik könyörtelen bosszút állnak egymáson és környezetükön a rajtuk esett sérelmekért. Itt találnak rá a szülei, ám az elvadult, kóborélethez szokott fiú fulladozik oltalmazó szeretetüktől, s még hosszú az út az emberi világba való visszatéréséig. Ennek ígéretét hordozza a történet végén az évek után visszanyert beszéd, s a felette érzett öröm.

Anatolij Kuznyecov: Babij Jar

Fordította: Baranyi Gyula
[Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1968]

A Kijevet megszálló náci hatóságok és ukrán kiszolgálóik 1941. szeptember 29-én és 30-án, a zsidó újév két napján, 33 000 helyi, illetve Nyugat felől az ukrán fővárosba menekült zsidót, javarészt asszonyokat, gyerekeket és öregeket lőttek agyon a város mellett húzódó szakadékban, a Babij Jarban. A nácik a város 778 napig tartó megszállása alatt további százezer ukrán és orosz áldozatukat – zömében szovjet hadifoglyokat, bujkáló kommunistákat, partizánokat – végezték ki ezen a helyen.

Anatolij Kuznyecov Kijevben, a szovjetunióbeli zsidók pusztulásának jelképévé vált nagy völgyszakadék mellett született és nőtt fel, s gyermekként, közvetlen közelről tapasztalta meg a német megszállást. Dokumentumregénye a Junoszty című folyóiratban jelent meg 1966-ban, két részletben, szerencsés politikai pillanatban: a szovjetunióbeli antiszemita hullám rövid szünetében. (Az író 1969-ben maga is emigrációba kényszerült.) A szovjet olvasó Kuznyecov könyvéből szerezhetett először tudomást arról, hogy mit is jelentett valójában a német megszállás az ország zsidó lakosságára nézve. A téma mindaddig tabunak számított, és a regény megjelenése után nem sokkal újra az lett, egészen a szovjet rendszer végéig.

Az író egykorú dokumentumokra és a szemtanúk, túlélők visszaemlékezéseire építve mindenfajta stilizálástól mentesen, a krónikás szűkszavú egyszerűségével és kínzó pontossággal számol be az egykor játszóhelyül szolgáló szakadék történetéről: az SS terrorgépezetének működéséről, a futószalagon folyó kivégzésekről és Babij Jar utóéletéről: a tömegsírok eltüntetésének hátborzongató történetéről. A visszaemlékezésekből és dokumentumokból álló rövid fejezetek a regény nagyobb terjedelmű, elbeszélő fejezeteivel váltakoznak, melyek hőse a háborút gyerekként megélő elbeszélő. Kuznyecov a megszállás éveinek teljes kijevi körképét nyújtja: hitelesen és megrázóan ábrázolja a háborús évek nélkülözéseit, a városban fel-fellángoló ellenállást és a családja, valamint önmaga túlélésért folytatott rendkívül bátor erőfeszítéseit, a felnőtté válás történetét.

Márton László: Árnyas főutca

[Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000]

Márton László regényében egy fényképgyűjtemény darabjai elevenednek meg. E fényképeken egy észak-magyarországi kisváros kamasz fiataljai, valamint szüleik láthatóak. Sorsukat az köti össze, hogy szinte mindannyian erőszakos halállal halnak meg nagyobbrészt a 1944. évi deportálásokban, a nyilas rémuralom idején, illetve a háborút követő időszakban. „Az említett fényképgyűjtemény kiválogatott darabjai és a válogatás processzusát folyamatosan kommentáló szövegek egymás mellé helyezett elbeszélések füzérét alkotják a monarchiás időkből még sok maradékot őrző helység korabeli zsidóságának és magyarságának: a lakosok hétköznapi életéről és e hétköznapokat előbb észrevétlenül, majd gyorsuló ütemben felszámoló körülményekről, főként a harmincas és a negyvenes évek fordulóján, bőséges előre- és visszautalásokkal. Sajátos várostörténetet és zsugorított családtörténeteket olvasunk. Márton szövege ugyanis számos utalásával vitathatatlanná teszi, hogy a magyar oktatásban, vallási nevelésben, a populáris irodalmi köztudat allegóriáiban, példaadó képeiben […] és a közbeszédben, a mindennapok retorikai alakzataiban már hosszú ideje készülődött és elkerülhetetlenné vált az autochton, magyar kiadású „végső megoldás”, amivel szemben lényegében föl sem merült a saját ország- és nemzetvesztés gyanúja a résztvevőkben: sem a tettesekben, sem a csendes társakban, sem a leendő áldozatokban. (Megjegyzendő, hogy a könyvben szinte egyáltalán nem esik szó németekről, véleményem szerint feltáró, manapság is revelatívnak számító igazságossággal érzékeltetve, hogy távolról sem pusztán helyi végrehajtásról volt szó 1944-ben, amely úgymond, „a megszállók nyomására” történt volna.) A könyv egyúttal idegenkedve, szánalommal keveredő gúnnyal, olykor pedig fölháborodással beszéli el a magyar zsidóság asszimilációs stratégiáinak a hétköznapi élet kisebb elemeiig lehatoló groteszk példáit […].

„Márton […] nem politikai folyamatokról, hanem az egyes emberek köznapi morális, érzésbeli defektusairól, egy teljes civiltársadalmi züllés görbéjéről mint egzisztenciális elbeszélői tapasztalatról számol be” – írja a regényről Balassa Péter.

Robert Merle: Mesterségem a halál

Fordította: Gera György
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000]

Robert Merle, maga is egykori lágerfogoly, ötvenes évek elején írott regényében az auschwitzi megsemmisítő tábor parancsnokának fiktív önéletrajzát írta meg. Elsősorban arra a kérdésre keresi a választ könyvében, hogy milyen körülmények hatására, miféle személyes indítékok és társadalmi késztetések nyomán rendeli alá valaki személyes lelkiismeretét és felelősségét felettesei parancsának, s válik égbekiáltó bűntettek szenvtelen elkövetőjévé, anélkül hogy iszonyú tevékenysége közben személyes bosszúvágy vezérelné. Hiszen a „történeti” Rudolf Höss és a regénybeli Rudolf Lang nem vérszomjas antiszemita, „csupán” az első világháborús katonai, majd a náci hierarchiában felette állók parancsainak végrehajtásában tanúsított buzgóságával és rendkívüli szervezőkészségével tűnik ki társai közül. Emiatt szemelik ki felettesei egyre jelentősebb politikai szerepek végrehajtására, majd tevékenységének elismeréseként az auschwitzi tábor megszervezésére és „történelmi megbízatására”, a zsidókérdés „végső megoldásának”, több százezer ember „különleges kezelésének” megszervezésére. Merle pontosan ábrázolja azt a rémületes mechanizmust, amelyben a tömeggyilkosságok a bűn mérnökei és szakemberei kezében – a vak engedelmesség és a morális megfontolások teljes kikapcsolása révén – bürokratikus rutinfeladattá, szervezési és technikai kérdések megoldásává, a megsemmisítés ipari technológiájának tökéletesítésévé egyszerűsödnek.

André Schwarz-Bart: Igazak ivadéka

Fordította: Justus Pál
[Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1994, 4. kiadás]

A francia író világhírű családregényének alapja a harminchat igaz emberről szóló népi legenda. E zsidó folklórban, különösen a keleti zsidóság szájhagyományában egykor igen elterjedt hagyomány szerint „harminchat igaz ember hordozza vállán a világ egész súlyát, ők a lamed vov, a Harminchatok. Külsőleg mi sem különbözteti meg őket a közönséges halandóktól, s gyakran maguk sem tudják, hogy ők a kiválasztottak. De ha csak egy is hiányoznék közülük, a mérhetetlen szenvedés megmérgezné az ártatlan kis gyermekek lelkét is, és az emberiség egyetlen óriási kiáltással megfulladna. Mert a Harminchatok a világ megsokszorozott szívét jelentik, s edényként fogadják magukba az emberiség minden fájdalmát.” Schwarz-Bart az 1185-ös yorki pogrom elbeszélésével induló könyvének első fejezetének anekdotaszerű történeteiben a hagyomány regényes krónikáját nyújtja. A rejtett igazak legendája „arra próbál inteni bennünket, hogy ne mondjunk senkiről erkölcsi ítéletet – írja a híres vallástörténész, Gershom Scholem. Olyan figyelmeztetés ez, amelyet egyfajta anarchisztikus morál hordoz, ám éppen ezáltal lesz még nyomatékosabb. A rejtett igaz ember talán éppen az az embertársunk, akinek ez a valódi természete örökre rejtve marad”.

Az író, költői szabadságával élve, annyiban változtatja meg a legendát, hogy nála a harminchatok közé tartozás apáról fiúra szállva öröklődik a Lévy családban, méghozzá az érintettek számára is tudottan. Így e család sorsa Schwarz-Bartnál inkább az egész zsidóság hányattatott sorsát hivatott szimbolizálni. A tulajdonképpeni regény a 19. század elején kezdődik, a Lévy család lengyelországi letelepedésével, és az auschwitzi gázkamrában ér véget, ahol az utolsó igaz, Ernie Lévy feleségével és gyermekével együtt hal kínhalált.

Ernie „a saját megsemmisülését megelőző villanásban boldogan emlékezett vissza rabbi Chanina ben Teradion legendájára, amelyet nagyapja mondott el neki valamikor örvendezve: Amikor a szelíd lelkű rabbit a Tóra tekercsébe csavarva máglyára vetették a rómaiak, mert a Törvényt tanította, s meggyújtották alatta a máglyát, amelyet zöldleveles fahasábokból raktak, hogy minél tovább tartson a kínszenvedése – akkor megkérdezték tőle tanítványai: „Mester, mondd, mit látsz most?” És rabbi Chanina azt felelte: „Látom, hogy a pergamen ég, de a betűk elszállanak…”

Jorge Semprun: A nagy utazás

Fordította: Réz Pál
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998]

„…elhatároztam, hogy többé nem beszélek erről az utazásról, hogy soha többé nem kerülök olyan helyzetbe, hogy kénytelen legyek az utazással kapcsolatos kérdésekre felelni. Persze tudtam, hogy ezt nem tehetem meg életem végéig. De legalább egy darabig, hosszú ideig hallgathassak, évekig hallgathassak erről az utazásról, uramisten, ez az egyetlen mód, hogy megszabaduljak tőle. […] Most még nem tudom elmondani ennek az utazásnak a történetét, várnom kell még, előbb el kell felejtenem az utazást, akkor talán el tudom majd mondani” – írja Semprun. És valóban, tizenhat évig várt.

Bár a regény úgy kezdődik, hogy „Összezsúfolt testek a vagonban, nyilalló fájdalom a jobb térdben” –, a nagy utazás nem különül el a megelőző élményektől. A regény nemcsak arról a négy napról és öt éjszakáról szól, amíg a vonat a buchenwaldi koncentrációs tábor felé robog-döcög, hanem egy spanyol „vörös” harcos egész életéről, attól kezdve, hogy a polgárháborúban elszenvedett vereség után Franciaországba menekül, ott jár egyetemre, ott lesz az ellenállási mozgalom harcosa, ott esik fogságba, s kerül végül politikai fogolyként abba a bizonyos vagonba. A nagy utazás egy harc története, egy politikai fogoly tudatos harcáé, aki szembeszáll az erőszakkal, és vállalja a harc következményeit is.

Az emlékek egymásra tolulnak, mint a testek a vagonban, múlt és jelen összefolyik. És megértjük, hogy magáról a „nagy utazásról” nem lehet beszélni – csak az egész idevezető életről –, főleg annak nem, aki maga választotta, hogy idekerüljön, pontosabban, aki maga választotta azt, amiért idekerült.

Somlyó György: Rámpa

[Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984]

„Megállapodtunk abban, hogy a Jókai utcai svéd század elszállítása alkalmával, a holnapi napon a magunk részéről bizottságot küldünk ki a józsefvárosi pályaudvarra, magam és két követségi tisztviselő részvételével. Ez a bizottság meg fogja állapítani, hogy az elszállításra váró személyek közül kik a svédútlevél- (Schutzpass, Prov. Pass) tulajdonosok, illetve kiknek volt ilyen útlevelük. Az ilyen személyek igazolás után leszereltetnek, s megfelelő kísérettel a Pozsonyi úti védett házakba fognak kísértetni.” A levelet, amelyet Somlyó György mottóként illesztett regénye elé, Raoul Wallenberg svéd követségi titkár írta 1944. november 27-én a deportálásokat irányító csendőr alezredesnek. A regény ennek az egyetlen napnak, november 28-a reggelének és délelőttjének a történetét beszéli el a tudatfolyam-irodalom poétikai eszközeinek felhasználásával. A hamis útlevéllel rendelkező elbeszélő ezen a napon, amely egyúttal a születésnapja is, a józsefvárosi pályaudvaron csodával határos módon menekül meg a deportálástól: a svéd nyilvántartókönyv tartalmaz egy övéhez hasonló nevet, s noha az útlevél száma a többi adattal együtt nem egyezik, Wallenberg – a regény titkos hőse – elfogadja az iratot, az ellenőrzésbe belefáradt csendőrtiszt pedig elfelejt közbelépni. Az elbeszélő főhős így a rámpán innen, tehát életben maradhat.

A regény – írja Lengyel Balázs – „olyan tablója a háború végi kaotikus eseményeknek, a nyilas uralom tombolásának, a kiélt kegyetlenkedéseknek, másfelől a szélsőséges fenyegetettségnek, mely plaszticitása mellett az emberi viselkedésmódok analízisét is létrehozza. […] Úgy érzem azonban, nem a szörnyűségekben, veszélyhelyzetekben, csendőr-durvaságban, nyilasigazoltatásokban van benne a legtöményebben a kor személyes jelentése, hanem egy elkapott, hangsúly nélküli, semmi kis jelenetben. Egy »magán«-pillanatban. A csendőrkordonon – ki tudja, hogy – keresztülfurakodva egy kisgyerek ebédet hoz már vagonba zárt apjának. Az utolsó otthoni ebédet. S ahogy az apa a már üres csajkát a marhavagon rácsain át kiügyeskedi és visszaadja a rámpán várakozónak, fia megcsókolja lenyújtott kezét. Ez az utolsó érintés, ez az ügyetlen kézcsók, a gyermeki szeretet kifejezése a viszont nem látás reménytelenségében, feledhetetlen”.

Bronislaw Szatyn: Árja papírokkal

Fordította: Szenyán Erzsébet
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989]

„E kései memoár – írja a könyvről Kovács István – egy lengyel zsidó ügyvédnek a hitlerista megszállók különféle katonai, félkatonai, rendőri, polgári-hivatali hóhérapparátusával vívott egyszemélyes harcát mutatja be. […] A magára hagyott és hagyatkozó ember gigászi ütközete 1939. szeptember 1-jétől 1945 februárjáig tart. A harc Szatyn diadalával végződik. Győzelmének erkölcsi jelentőségét fokozza, hogy a saját és a felesége családját is sikerül az életnek megóvnia. Az előbbit a przemysłi, az utóbbit a krakkói gettóból menti ki.”

A szerzőt az ifjú Jerzy Potocki grófék Borek Szlachecki nevű birtokának intézőjeként ismerjük meg. A birtok Krakkó mellett feküdt, nem messze Skawina városkától az Oœwięcimbe (Auschwitz) vezető út mentén. Szatyn „bemutatja a birtokot és a tulajdonosait, a gazdaságban és a gazdálkodásban bekövetkezett változásokat. Leírja azokat az intézkedéseket, praktikákat is, amelyek révén a birtok a hadigazdálkodás körülményei közepette sem ment tönkre, sőt – bizonyos fokig – virágzott. […] Ebben nagy szerepet játszott a német hatóságok megvesztegethetősége, kijátszása és a Potocki család arisztokrata származásának ténye. …Szatyn volt az, aki a németek korrumpálásának módjait a „saját befolyási övezetében” kidolgozta. Környezete, mivel tüntetően nyersen bánt a birtokon dolgozó zsidó nőkkel, […] antiszemitának tartja. „Bújtatva” azonban segít rajtuk, felesége egyik osztálytársát pedig megmenti az elhurcolástól.

Miután Szatyn származása a Potocki család előtt lelepleződik, azonnal el akarja hagyni a birtokot. Alkalmazásának ténye ugyanis a megszálló hatóságok szemében zsidóbújtatás… Ennek ellenére Potocki kiáll intézője mellett. Szatyn is aláhúzza, hogy a lengyel arisztokrácia méltósággal és tisztességgel lépett le a történelem színpadáról.

Szatynnak szerencséje volt – mondhatnánk. De a körülmények szerencsés alakulása mellett bátorságnak, villámgyors helyzetfelismerésnek, határozott kiállásnak, példamutató emberi tisztességnek köszönhető ez a könyv.”

Tersánszky J. Jenő: Egy kézikocsi története

[In uő: Egy ceruza története. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1961]

Tersánszky Józsi Jenő (1888–1969) a Budapest ostroma idején írt Naplójának anyagát formálta regénnyé (1949), melynek főhőséül egy nyomorúságos, tölgyfából készült, kissé balra húzó kézikocsit választott. Körülötte játszódik a német megszállás előestéjén induló történet a budai vároldal legalján húzódó Pántlika utca 9-es számú házában, a háborús évek szinte egész magyar társadalmának keresztmetszetét nyújtó társadalmi közegben, ahol is az emberek, ki kényszerből, ki örömest, új társadalmi szerepeiket próbálgatják.

A kocsi kezdetben Nevenints János kárpitos mindennapi munkájának segítője, de az élet rendes kerékvágásból való kizökkenése után már maga sem találja a helyét. Előbb a ház lakóit morális és politikai törésvonalak mentén megosztó vita tárgyává lesz (egyesek a ház szűk udvarából való eltávolításában látnák a megoldást, sőt a kocsikerék balra húzását is politikai gyanúval illetik), majd mind gyakrabban funkcionál eredeti rendeltetésétől független eszközül, melyre fokozatosan, rétegenként rakódik és íródik rá a történelem szennye: így lesz csempészáruk hordozója; a nyilas pribékek által agyonvert lakó ravatala és halotti batárja; a romeltakarítás járműve; majd lótetemek feldarabolására szolgáló véres mészárszékasztal. A kézikocsi története végül a ház udvarán ér véget: egy könnyelműen eldobott égő gyufa lobbantja lángra a rajta lévő petróleumos kannát. „Olyan képet nyújtott ez, mint valami vértanúnak a megdicsőülése. Csak hát nem tanúskodott mellette más, mint a ház puszta fala és az égbolt hunyorgó csillagai a tavaszi éjszakában.”

Tersánszky a maga ironikus, helyenként lirizáló módján humorral, olykor viszont könyörtelen gúnnyal vall a háborús légkör elembertelenítő hatásáról, és más regényeihez hasonlóan itt is találóan és rendkívül érzékletesen ábrázolja „a házmesterek, az alkalmi házparancsnokok, a részeges dologkerülőkből lett új hatalmasságok gondolkodásmódját, s ebben mutatja be azt az elképzelhetetlen fertőzést és rombolást, melyet a világháborús közérzet okozott az emberi jellemben”. Remekül mutatja be, hogy a hirtelen a hatalom birtokába kerülő alakokban hogyan válik uralkodóvá „az addig szolgálatkészség és alázat mögé rejtett szadizmus”. (Rónay László)

Donald Michael Thomas: A fehér hotel

Fordította: Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990]

Az angol író, költő és műfordító harmadik regénye a nyolcvanas évek angolszász irodalmának egyik jeles és provokatív alkotása. A különböző irodalmi formákban (szabadasszociációs-szürrealista költemény, napló és levél, pszichoanalitikus esettanulmány, hagyományos életrajz stb.) megírt fejezetek hősnője Lisa Erdman, a Monarchia kevert világából származó énekesnő, akinek egyéni életpályája sajátos és megdöbbentő módon fonódik egybe a zsidóság huszadik századi kálváriájával. Lisa gyermekkori családi tragédiákkal, a származása miatt ért megaláztatásokkal a múltjában, és – amint a regény folyamán végül kiderül – a rettenetes jövő, az 1941-es Babij Jar-i náci tömeggyilkosság előérzetében, modern Kasszandraként, súlyos pszichoszomatikus tünetektől, mellének és ágyékának fájdalmaitól szenved. Vad erotikus képzetekkel színezett neurózisát maga Freud kezeli, akinek sikerül nála javulást elérnie, ám Lisa érzi, hogy betegségének végső okát nem derítették fel.

Lisa később elfogadja operaénekes ismerősének házassági ajánlatát, és Ukrajnába költözik. A férj a harmincas évek szovjet pereinek áldozata lesz, Lisa pedig egyedül neveli tovább a férfi gyermekét. A Kijevet megszálló náci hatóságok és szadista ukrán kiszolgálóik által éri őket a végzet, több tízezer zsidó társukkal együtt, a város mellett húzódó szakadékban. Az addig csupán képzelt rettegések Lisa kínhalálában nyernek borzalmas beteljesülést. Még eszméleténél van a véres és kitekeredett testek egymásra rétegződő halmában, amikor a túlélők után kutató mészároslegények mellbe tapossák, majd szuronnyal metélik szét szemérmét. Lisa kínhalálában ismeri fel annak a szörnyűségnek a valódi természetét, amely egész életében kísértette őt.

„A hősnő a civilizáció betegeinek egyike, azoknak a túlérzékeny teremtéseknek, akik nem tudnak számot adni arról, amit előre látnak, de sokkal mélyebben észlelik a civilizáció démonait, mint az összehasonlíthatatlanul bölcsebb gyógyítók, akik beássák magukat doktrinér racionalizmusuk lövészárkaiba, és mindent megtesznek azért, hogy világukat végső egyensúlyban lássák, olyan egyensúlyban, amit a kultúra tart fenn” – írja a regényről Fehér Ferenc.

Elie Wiesel: Az éjszaka

Fordította: Balabán Péter
[Láng Kiadó, Budapest, 1995, 2. kiadás]

A Nobel-békedíjas író még alig volt tizenöt éves, amikor családjával és a máramarosszigeti zsidó közösséggel együtt 1944 nyarán Auschwitzba deportálták. A felszabadulást 1945. április 10-én, immár Buchenwaldban élte meg, szülei és kishúga nélkül. És Isten nélkül. A Talmudot tanulmányozó, szenvedélyesen Istent kereső diák ugyanis a mérhetetlen szenvedések közepette nem tudta elviselni Isten hallgatását. Elie Wiesel ötvenes években írott visszaemlékezése nem csupán megrendítő beszámoló az Auschwitzban és melléktáboraiban, majd a Buchenwaldban történtekről, hanem egyúttal szakadatlan perlekedés Istennel, aki érthetetlenné vált kiválasztottja számára.

„Jom Kippur. Az Engesztelés Napja.

Kell-e böjtölni? Éles viták… A böjt sietteti a halált. Itt úgyis egész évben böjtölünk. Egész évben Jom Kippur van. Mások viszont azt mondják, éppen azért kell böjtölni, mert veszedelmes. Meg kell mutatni Istennek, hogy még itt, a kiúttalan pokolban is képes rá az ember, hogy az Ő dicsőségét zengje.

Én nem böjtöltem. Elsősorban apám kedvéért; ő ugyanis megtiltotta nekem. És azért, mert immár nem volt semmi okom. Nem tudtam többé belenyugodni Isten hallgatásába. Amikor befaltam azt a csajka levest, e tettemmel az Isten elleni lázadást és tiltakozást juttattam kifejezésre.

És elrágcsáltam a kenyérdarabomat.

És nagy űrt éreztem a szívem mélyén.”

Az Atyával való jóbi mélységű perlekedés mellett Wiesel szintén drámai erővel ábrázolja Eliézer saját apjával való kapcsolatának alakulását. Apa és fia rendkívüli erőfeszítéseket tesznek egymás életben tartása és a reményben való megtartása érdekében. Ám apja haldoklása idején, a buchenwaldi erőltetett menet után a fiú maga is a végkimerülés határán, az ütlegektől való félelmében kudarcot vall: nem felel a haldokló hívására.

„Január 29-én hajnalban ébredtem. Apám helyén egy másik beteg feküdt. Nyilván még napkelte előtt levitték a krematóriumba. Talán még lélegzett…

Nem mondtak imát a sírja fölött. Nem gyújtottak gyertyát az emlékére. Az én nevemet mondta ki utoljára. Szólított – és én nem feleltem.

Nem sírtam, és fájt, hogy nem tudok sírni. De nem maradt már könnyem. A lelkem legmélyén, ha akkor megvizsgálom meggyöngült lelkiismeretemet, talán olyasmit leltem volna, hogy végre szabad vagyok!…”

Ez a mélységesen és kíméletlenül őszinte önfeltárás és önvallomás teszi Elie Wiesel művét a holokauszt-irodalom egyik kiemelkedő darabjává.

Novellák

Tadeusz Borowski: Kővilág

Fordította: Fejér Irén, Körner Gábor és Spiró György
[Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 1999]

A kötet a mára klasszikussá vált lengyel író, Tadeusz Borowski (1922–1951) válogatott és javarészt lágerben írott verseit, rövid életében megjelent három novelláskötetét és négy további elbeszélését tartalmazza. Az Auschwitzban voltunk című első kötete, amelyben két barátjával együtt lágertapasztalatait vetette papírra, 1946 nyarán jelent meg Lengyelországban. Borowski a könyv címlapján az Auschwitzban karjára tetovált számával, 119198-cal jegyezte magát. A következő év végén megjelent novellás kötete (Búcsú Máriától) négy elbeszélést tartalmaz, köztük A grünwaldi csatát, melyet 1970-ben Andrzej Wajda vitt filmre (Tájkép csata után). A huszonöt évesen írt novellaciklusával (Kővilág) 1948-ban lényegében le is zárult Borowski írói pályája. (1951-ben öngyilkosságot követ el.) E három esztendő alatt azonban sikerült megalkotnia a holokauszt irodalmának talán legnagyobb elbeszéléseit.

Az író egyik legjobb ismerője, a kötetben megjelent verseket fordító Spiró György így jellemzi Borowski elbeszélő művészetét: „Századunkban szinte Borowski az egyetlen, aki illúziók, korábbi történelmi tudatokra kidolgozott filozófiai és esztétikai rendszerek mellőzésével tudott szembenézni a kor kérdéseivel. […] Elbeszélő nyelve a tömény, keserűen cinikus lágernyelv, látszólag szerkesztetlenül csak tényeket rögzít. Százezrek halálának tényét ugyanolyan érzelemmentesen, mint az árokásás, a répalopás, a mindennapi békebeli vagy háborús tevékenykedés, a csencselés, a megvesztegetés és hasonlók részleteit. […]

Monumentális képekben fogalmaz (ezért is volt könnyű dolga Andrzej Wajdának), egy-egy tömören odavetett epizódban hatalmas ellentétek feszülnek. Leír egy tábori futballmérkőzést, és mellékesen közli: két korner között tízezreket gázosítottak el. Leír egy álmos, békés kisvárost, amelynek főterén ott táborozik a vándorcirkusz, és a képbe dobja az élettől tragikusan távolra került, könyvbe mélyedő kispapot. Látomásai mindig konkrétak, színekkel és szagokkal teltek, a párbeszédek elevenek és ízesek; látomásai mindig tragikusak, az egymásnak támadó értékek megsemmisítik egymást. A realitásból indul ki, de úgy csoportosítja a képeket, hogy iszonyatos erővel marják be magukat a szemünkbe, hogy soha többé ne rázhassuk ki az agyunkból.”

Krzysztof Zanussi: A sötét szemüveg

Fordította: Gimes Romána
[In uő: Védőszínek. Filmnovellák. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994, 335–417. o.]

A híres lengyel filmrendező eddig még filmen meg nem valósított novellája a varsói gettóban, illetve a gettóval határos „árja oldalon” játszódik, 1942-ben. A néhány napot felölelő történet egy gettóból való szökés köré szerveződik. Főszereplői egy alig négyéves lengyel fiúcska, édesanyja és a zsidó menekültek, kiket az asszony bújtat a család tulajdonában levő bútorgyár raktárhelyiségének pincéjében. A történet narrátora – az egykori kisfiú – egy évtizedekkel későbbi időpontban meséli el a történetet.

Az eseményeket először a kisfiú szemével látjuk. Apja német hadifogságba került (sorsáról a novella végén sem tudunk meg többet), nagyapja pár nappal azelőtt halt meg (nácik verték halálra az illegális mozgalomban való részvétele és fegyverrejtegetés miatt), édesanyja, munkája és egyéb, számára érthetetlen elfoglaltságai miatt, alig tud időt fordítani rá, így naphosszat kénytelen magányosan játszani a bútorraktárban, vagy rajzolni a gyakran órák hosszat rá zárt irodában. A bezártság, az anya hiánya és szigorúsága miatt mélységesen csalódott. „A világ, amelytől olyan igazságtalanul megfosztottak, megtorlásképpen porrá égett”– érzi némi elégtétellel a háború után, mikor meglátja, hogy bútorraktáruk is hamuvá lett a pusztításban.

A következő részben a narrátor a menekültek történetét meséli el. Két házaspár (az egyik kisgyerekkel), egy férfi és egy öregember szökik át a gettóból az „árja oldalra” egy titkos pincehálózaton keresztül. A szökést megszervező Miriam, a kisfiú édesanyjának barátnője – aki maga is pár napja szökött át a túloldalra –, miután egy rendőrspicli karmai közé kerül, öngyilkosságot követ el, hogy ne kelljen vallania. A szökés hatuknak sikerül. Rózsát a járőrök letartóztatják, megkínozzák, majd „likvidálják”. A bútorraktár szűk pincéjében rejtekezők, akik csak az anya személyén keresztül érintkeznek a külvilággal, teljes mértékben kiszolgáltatottak az idegen nőnek. Ők is szigorúnak és ridegnek látják. Úgy érzik: az asszony megpróbál minél hamarabb megszabadulni tőlük. A pincéből aztán külön-külön menekítik őket tovább, négyen célba érnek. A kisgyermekes családot viszont a Gestapo az új rejtekhelyükön letartóztatja. A narrátor csak az egyik férfiról tudja biztosan, hogy túlélte a háborút.

A történet harmadik szakaszában a narrátor az anya későbbi elbeszélése alapján rekonstruálja az eseményeket. Ekkor derül fény arra, hogy az asszony az apja illegális kapcsolatai miatt amúgy is gyanússá vált bútorgyárban – melynek vevőköre, a háborús nélkülözés miatt, szinte kizárólag a Wehrmacht tisztjeiből állt (amivel ráadásul még a kollaboráció vádjának is kiszolgáltatta magát) – saját és gyermeke életének kockázatása árán, a kettős gyász fájdalmában és a szigorúság védőpajzsa mögött mekkora önfegyelemmel, milyen erőfeszítések árán szervezte meg a földalatti mozgalom és egy plébánia papja és apácái segítségével az üldözöttek biztonságosabb helyre való mentését.

A novella kulcsjelenete – a történetszervezés jóvoltából – háromszor ismétlődik meg, háromféle nézőpontból. A kisfiú rémülten szalad ki az épp német tisztekkel tárgyaló anyjához: betörők hangját hallja a raktárban. Az anya szigorúan rendre utasítja kisfiát, majd ellenkezése miatt a fürdőszobába zárja. Az első jelenetben az igazságérzetében megsértett gyermek szomorú történetét látjuk; a másodikban az egyik menekült, Áron drámáját (aki felesége haláláról hírt szerezvén öngyilkosságot akar elkövetni); míg a harmadikban az asszony kiélezett szituációban való bámulatos helytállását.

Zanussi története árnyaltan és sokoldalúan szól a látható és a láthatatlan veszteségekről, az emberi gyengeségről és helytállásról.

Kisebb terjedelmű prózai írások

Bálint György: Beszélgetés egy borjúval

In uő: A toronyőr visszapillant, 1–2. Cikkek, tanulmányok, kritikák. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1961, 1. kötet.

Johannes Bobrowski: Egérünnep; Lipmann Leib; Malige, a táncos

In uő: Egérünnep. Elbeszélések. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975.

Gáli József: Flott; Tigris és elefánt; Csoportállatok; Farkaskutyák

In uő: Szúnyogok és nemeskócsagok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981.

Claude Gutman: Ilyen hosszú várakozás; A főnyeremény

In Pécsi Katalin (szerk.): Itt nincsenek pillangók? Mai zsidó próza. PolgArt, Budapest, 2000.

Konrád György: Biharban

In Budapesti aggádák. Novellaantológia a Holocaust utáni prózából. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999.

Primo Levi: Kapaneusz

Holmi, 1991. 5. sz.

Molnár Ákos: Úti kaland 1937-ben

In „Minden hiábavalóság…” Novellaantológia száz év zsidó prózájából (1848–1948). Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999.

Örkény István: In memoriam dr. K. H. G.; Az otthon; Zsidóhalál

In uő: Egyperces novellák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1991 (2. bővített kiadás). Az utóbbi novellát lásd: A szamárember. Magyar írók zsidó novellái. Noran Könyvkiadó, Budapest, 2000.

Pap Károly: Azarel falusi estéje…

In „Minden hiábavalóság…” Novellaantológia száz év zsidó prózájából (1848–1948). Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999.

David Scheinert: A rend helyreáll

In Pécsi Katalin (szerk.): Itt nincsenek pillangók? Mai zsidó próza. PolgArt, Budapest, 2000.

Schön Dezső: Honorárium

In Budapesti aggádák. Novellaantológia a Holocaust utáni prózából. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999.

Isaac Bashevics Singer: A fény hatalma

In uő: A félelmetes fogadó. Történetek gyermekeknek. Park Kiadó, Budapest, 1995.

Szép Ernő: Három felebarát

In „Minden hiábavalóság…” Novellaantológia száz év zsidó prózájából (1848–1948). Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999.

Avron Szuckever: A panamakalapos hölgy

Múlt és Jövő, 1991. 3. sz.

Elie Wiesel: Legendák, történetek

Új Írás, 1988. 9. sz.

Drámák

Bertolt Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit!

Fordította: Hajnal Gábor
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1960]

Brecht darabja egy gengsztertörténetbe öltöztetett parabola Hitler hatalomra jutásáról. Egy chicagói gengsztervezér felemelkedésének és zsarnokoskodásának kegyetlen történetében a szerző szinte laboratóriumi körülmények között mutatja be, hová vezet a politika korrumpálódása és alvilági elemekkel való összefonódása. A shakespeare-i dráma modorában megszólaló történet 1941-ben született, mikor Hitler hadserege már Szaloniki felé vonult. A párhuzamot az egyes jelenetek végén megjelenő feliratok – melyek a harmincas évek egy-egy politikai eseményét idézik fel – végképp nyilvánvalóvá teszik.

A chicagói karfioltrösztöt válság sújtja, sorra mennek csődbe tagjai. Talán kihúzná egy időre őket a bajból, ha a várostól egy kis kölcsönt kapnának. Ennek azonban az öreg Dogborough, a városi képviselőtestület közismerten tisztességes tagja az akadálya. Ám egy ravasz „részvénycsomag-ajándékozással” a tröszt megveszi az öreget, aki ezért kijárja nekik a kölcsönt. Az ügy azonban nem tetszik a városháza képviselőinek, és vizsgálatot javasolnak. A feltörekvő gengsztervezér, Ui csak erre vár, szolgálatait ajánlja fel a kelepcébe került aggnak. A városházán az eset kivizsgálása egyre furcsább fordulatokat vesz: a koronatanút reggel holtan találják, majd egy másik tanúval is végeznek, aztán a koronatanúból vádlott lesz, végül az egész ügyet elmismásolják – Arturo Ui Dogsborough megbízásából buzgón „tisztázza” a dolgokat. Ui, megvetve lábát a városházán, felajánlja „szolgálatait” a zöldség-kiskereskedőknek is: társaival segít „rendet teremteni” a káoszban, némi juttatásért cserébe elhozza Chicagóba a nyugalmat és a békét. A szolgálatait elutasító kereskedőnek „véletlenül” lángba borul a raktára.

A raktártűz perében a gengszterek mindenkit lefizetnek vagy erőszakkal megtörnek, így a végén egy ártatlan embert kiáltanak ki bűnösnek. A gyújtogatókat – Uit és bandáját – büntetlenül futni hagyják. Az immár trösztrészvényessé vált Arturo és bandája ügyködése nyomán egy egész városrész kényszerült térdre: mindenki fizet nekik a „rendért”. Ui következő célpontja a szomszéd város, Cicero. A város üzletelne is a tröszttel, ám Arturo nélkül, aki először régi barátját és bandabeli vetélytársát, a hűséges Romát teszi ártalmatlanná, majd nemsokára cicerobeli ellenlábasával, az újságíró Ignatius Dullfeettel is végez. Még a temetésen megszerzi magának Dullfeet vonzó özvegyét, s innen már csak egy lépés, hogy a ciceroiak is „önként” válasszák védelmezőjüknek. Felhangzó gépfegyverropogás jelzi, hogy Arturo Ui feltartóztathatatlanul nyomul előre.

Vagy lesz valaki, aki végre megállítja?

Max Frisch: Andorra

Fordította: Rónay György
[In uő: Drámák. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978]

A zürichi születésű, németül író Max Frisch az 1961-ben bemutatott darab cselekményének vázát már 1946–49-es Naplójában papírra vetette, Az andorrai zsidó címmel. A novella egy andorrai fiúról szól, akit a helyiek feltételezett zsidó volta miatt ölnek meg, s csak a fiú halála után derül ki, hogy ő is ugyanolyan andorrai volt, mint a többiek. A színpadi darab ebből az alapötletből születik: Frisch kibontja és a végpontig viszi a zsidónak hitt fiú és az őt megbélyegző környezet kapcsolatában lappangó lehetőségeket, és remekül elemzi a bűnbakképzés társadalmi és pszichés mechanizmusát.

A darab két idősíkon játszódik. A dráma cselekményidejében azt a folyamatot követhetjük nyomon, hogy a külvilágtól elszigetelten élő, bornírt andorrai közösség tagjai, a beléjük rögzült előítéletek hatására hogyan állják útját a fiú, Andri asszimilációjának, majd hogyan teszik bűnbakká és szolgáltatják ki az Andorrát megszálló fasiszta hatóságoknak. A cselekményidőt megszakító rövid monológokban pedig jóval a fiú halála után játszódó bírósági procedúra keretében a darab főszereplői vallanak a bűntettben való személyes felelősségükről.

A darab egyik központi figurájának, a Tanítónak egykoron gyermeke született egy nőtől, aki az Andorrával határos és az andorrai köztársasággal fenyegető „fekete” diktatúrában élt. A Tanító a „feketéket” gyűlölő andorraiak nemzeti gőgjétől tartva az anya nélkül tér vissza gyermekével, s azt hazudja róla, hogy „zsidó” kisfiú, akit a szomszéd országban dühöngő antiszemitizmus miatt menekített ki és fogadott örökbe. Az „örökbe fogadott fiú”, aki zsidó származásának tudatában nő fel, fellázad a rá vetített „zsidós” tulajdonságok és a rá kényszerített társadalmi szerepek ellen. Közben beleszeret féltestvérébe, Barblinba, a Tanító andorrai feleségétől származó gyermekébe. Házasságukat az apa – ő az egyedüli andorrai, aki ismeri Andri valódi származását – azonban megtiltja. Andri utolsó mentsvárának, az andorraiak zsidóellenes sztereotípiái ellen nyíltan fellépő apjának tiltását a Tanító burkolt antiszemitizmusának tulajdonítja. Így végképp megszűnik a bizalma környezete iránt, és lázadását feladva magára veszi a bűnbak szerepét. Megadóan tűri, amint ártatlanul megvádolják a szomszédos „fekete” országból városukba látogató hölgy – mint kiderül, saját édesanyja – meggyilkolásával, és hagyja, hogy az addig szóban tetterős hazafinak látszó andorraiak gyáván kiszolgáltassák az országot megszálló „fekete” diktatúra milíciáinak.

A megkülönböztetés és az erőszak ellen folytatott küzdelemben azonban Andri családjának tagjai is összeomlanak: Barblin odaadja magát az őt ostromló katonának – aki később fivére gyilkosa lesz –, majd Andri halála után megőrül; az apa, hazugságának következményeivel szembesülvén, előbb az italba menekül, végül felakasztja magát. Az andorraiak pedig mossák kezüket.

Rolf Hochhuth: A helytartó

Fordította: Kalász Márton
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966]

„Kevés színmű támasztott akkora vihart a 60-as évek Nyugat-Európájában, mint Rolf Hochhuth Helytartója” – olvashatjuk a kötet fülszövegében. Az író „példátlan támadások középpontjába került, tüntettek és rágalomhadjáratot indítottak ellene, s az olasz püspökök konferenciája »a vallás elleni szervezett uszítás eszközének« bélyegezte művét. Pedig Hochhuth vallásos ember, s éppen őszinte vallásos meggyőződése késztette arra, hogy darabjában a világ lelkiismeretéhez forduljon.

A mű alapos történelmi tanulmányokra épül, s a benne feldolgozott tényanyag okmányokkal igazolható. Történelmi tény elsősorban a konkordátum, amelyet a katolikus egyház 1933-ban kötött a fasiszta állammal, s amelyet az 1939-ben pápává választott XII. Pius, a »helytartó« – Krisztus földi helytartója – nem volt hajlandó felbontani. Hochhuth kimutatja, hogy (1) XII. Pius tudott a tömeges zsidóirtásról; (2) reális lehetősége volt annak, hogy határozott fellépésével gátat vessen az embertelenségnek; (3) ezt még akkor sem tette meg, amikor a háború kimenetele már nem volt kétséges, s még sok áldozatot meg lehetett volna menteni a biztos pusztulástól.”

Ám „a pápa elleni támadás aligha az egyetlen témája A helytartónak” – írja a jeles amerikai irodalomtudós és író, Susan Sonntag. „A pápával csak a darab egyetlen jelentében találkozunk. A cselekmény két hős körül forog – az egyik Ricardo Fontana jezsuita pap (javarészt Lichtenberg nagyprépostról, kisebb mértékben Kolbe atyáról mintázva), a másik Kurt Gerstein, ez a figyelemre méltó személy, aki azért lépett be az SS-be, hogy tényeket gyűjtsön, melyeket majd a berlini pápai nuncius elé terjeszthet. Hochhuth sem Gersteint, sem Fontanát nem helyezte egyetlen szereplőcsoportba sem, amit ugyanaz a színész játszhat el másokkal együtt. Ezekben az emberekben nincs semmiféle felcserélhető vonás. Így A helytartó lényege nem a viszontvádaskodás. Nemcsak a német katolikus egyházat, a pápát és tanácsadóit támadja, hanem állít is: azt, hogy az igazi dicsőség és tisztesség – még ha vértanúsággal jár is – lehetséges és kötelező a keresztény ember számára. Pontosan azért, mert akadtak németek, akik így választottak, Hochhuth azt mondja: jogunk van vádolni azokat, akik ezt a választást visszautasították, akik nem emelték fel szavukat, mert megbocsáthatatlanul gyávák voltak.”

Hochhuthnak ez a drámája szolgált alapul a jeles görög rendező, Costa Gavras Ámen című filmjéhez.

Arthur Miller: Közjáték Vichyben

Fordította: Vajda Miklós
[In uő: Drámák. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997]

Az amerikai drámaíró 1965-ben írott darabjának színhelye egy fogda a francia kollaboráns állam fővárosában, Vichyben. Az időpont 1942, a németek néhány napja vonultak be a déli országrészbe. A fogdában hamis papírokkal bujkáló, „zsidógyanús” személyek várakoznak, épp az imént szedték őket össze az utcáról. A fogdával szomszédos irodában egy fiatal Wehrmacht-tiszt tartózkodik, később a kihallgatást vezető francia rendőrkapitány és egy német professzor csatlakoznak hozzá, akik három újabb letartóztatottat hoznak magukkal. A fogdában ülőket egyenként szólítják be az irodába. A foglyok zaklatott dialógusaikban és vitáikban, kétségbeesés és remény között hányódva próbálják értelmezni a helyzetet. Kiderül, hogy nem egyszerű igazoltatásról van szó, így a hamisított papírok sem segítenek. A német professzor fajspecifikus jegyek alapján osztályozza a behívottakat. A letartóztatottak most már a halálos fenyegetéssel kénytelenek szembenézni. A pályaudvaron zsidókkal telezsúfolt tehervagonok várakoznak.

Miller ebben a kiélezett szituációban azt vizsgálja, hogy a pusztulásra ítéltetett faj aleseteként kezelt, személyiségétől megfosztott egyén hogyan szembesül, egyáltalán képes-e szembesülni a fenyegetéssel, a rá kimondott halálos ítélettel. Eljut-e a helyzet illúziók nélküli megértéséig, vagy ha nem, milyen szerepekbe menekül előle? Képes-e a belátásra, a saját eszméi tarthatatlanságával való nyílt szembesülésre, vagy összeomlik az illúzióvesztés következtében? Hogyan torzítja el a bűnbakszerep az egyén jellemét, és kezdi ki autonómiáját? A hatalomnak kiszolgáltatott személyiség hogyan áll meg, vagy bukik el az erőszakos halál réme előtt? Honnan merít erőt, önbizalmat a helytálláshoz?

A fogdában várakozókat sorra nyeli el az iroda, egyedül a társai iránt a legcsekélyebb szolidaritást sem tanúsító üzletember távozhat a megmenekülést jelentő fehér igazolvánnyal. Végül ketten maradnak. Az osztrák arisztokrata, von Berg herceg szolidáris az üldözöttekkel szemben, bűntudatot is érez sorsuk miatt. A másik fogoly Leduc, a pszichoanalitikus viszont ráébreszti, hogy a valódi segítséghez ennél többre, a felelősségtudatára, a cselekvéshez pedig önmaga legyőzésére van szükség. A herceg, miután megkapja a fehér kártyát, Leduc kezébe nyomja, aki így elmenekülhet.

A zárójelenetben ketten néznek egymással farkasszemet: a fiatal Wehrmacht-tiszt, aki viszolygása ellenére is asszisztált a procedúrához és von Berg, aki a humanista eszméi összeomlása miatti kétségbeesésétől képes volt eljutni a hatalommal való szembeszegülésig és az üldözöttekkel való cselekvő szolidaritásig. Aztán újabb letartóztatottakat kísérnek be a fogdába…

Joshua Sobol: Gettó

Fordította: Szántó Judit
[Madách Színház Műhelye, Budapest, 1990]

1942 januárja: a 76 ezer vilnai (Vilnius) zsidóból már csak 16 ezren vannak életben. A gettóban az emberi méltóság megőrzése és a megmaradtak szolidaritásának ébren tartása érdekében gettószínházat alapítanak. Joshua Sobol musicaldarabja ebben a történeti szituációban játszódik.

Gens, a vilnai zsidótanács helyettes vezetője, a gettórendőrség feje a többség megmentése érdekében hajlandó együttműködni a németekkel, s belemegy a kisebb áldozatokba. Ám ezáltal mégiscsak hóhérszerepet kell vállalnia. Gens élesen fellép a – szerinte mindenki életét felelőtlenül kockára tevő – fegyveres ellenállókkal szemben, ám minden olyan erőfeszítést támogat, így a gettószínház létrehozását is, amely ébren tartja a gettó lakóinak szellemi ellenállóerejét.

Weiskopf a „produktív gettó” elvét vallja, egyszerű szabóból százötven embert foglalkoztató szabóműhely vezetője lett. Sokaknak nyújt esélyt a túlélésre, ám karrierjét a náciknak köszönheti: német megrendelésre dolgozik, így közvetve az ő hadigépezetük sikerét szolgálja.

Kruk naplót ír, a „pokoli idők lelkiismeretét”. Semmilyen együttműködésre nem hajlandó a megszállókkal, és nem támogatja a gettószínhát ügyét sem. A darab gerincét e három nagy túlélési stratégia egymással és – a hidegfejű gyilkossal és műkedvelővel – Kittellel, a gettó náci felügyelőjével való összeütközéseinek sorozata adja, melyekre a monológok és a darab zenés betétei reflektálnak, vagy ironikusan ellenpontozzák azokat. Sobolt az emberi tisztesség határhelyzetekben megnyilvánuló lehetőségei és korlátai foglalkoztatják, s mindez a darab nézőjét és olvasóját kimozdítja a morális ítélkezés magabiztos pozíciójából.

Peter Weiss: A vizsgálat

Fordította: Vas István
[In uő: Drámák. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985]

A német drámaíró leghíresebb dokumentarista darabja, az 1965-ben született tizenegy énekből álló oratórium, a németországi Auschwitz-per (1963–1966) jegyzőkönyveinek felhasználása alapján készült. A darab egy törvényszéken játszódik, a vádlottak padján – saját nevükön – az auschwitzi koncentrációs tábor egykori személyzete, orvosok, kihallgató tisztek, őrök stb. ülnek. A tanúk a tábort túlélt egykori foglyok, illetve a tábor néhány német alkalmazottja. Rajtuk kívül még a vád és a védelem képviselője, valamint a bíró szerepel az előadásban. A darabban nincs cselekmény és színpadi utasítás, csak a bírósági procedúrában megszólalók hangját halljuk. Az egyes énekek a tábor poklának újabb és újabb köreibe vezetnek alá. A névtelenül szereplő tanúk, a táborban egykor nevüktől megfosztott foglyok szenvtelen monotóniában, harag és neheztelés nélkül részletezik a velük történteket:

„Már amikor kiugrottam a vagonból / a rakodó nyüzsgésébe / tudtam / itt arról van szó / hogy előnyt szerezzünk magunknak / felfelé alkalmazkodni / és kedvező benyomást kelteni / és távol tartani magunkat mindentől / ami lefelé húzhat / Amikor a felvételi teremben / az asztalra fektettek bennünket / és végbélnyílásunkban és nemi szervünkben / rejtett értéktárgyak után kutattak / megszűntek megszokott éltünk / utolsó maradványai / Család otthon hivatás tulajdon / ezeket a fogalmakat / a belénk szúrt számok / kioltották bennünk / És már hozzá is fogtunk / új fogalmak szerint élni / és beilleszkedni ebbe a világba / és ez a világ azoknak / akik élni akartak benne / természetes világa lett / […] / Minden becsvágyunk / egyetlen célra irányult / valamit szerezni / Természetes volt / hogy mindenünket ellopták / Természetes volt / hogy loptunk mi is / A piszok a sebek a járványok körülöttünk / mindez természetes volt / Az volt a természetes / hogy sorra haltak mindenfelé / hogy szembenézzünk saját halálunkkal / Természetes volt / hogy elhaltak érzelmeink / és közönyösek maradtunk / ha megláttuk a hullákat / […] Csak az élhette túl aki ravasz volt / aki mindennap / sohase lankadó éberséggel / hódított magának egy talpalatnyi földet / A gyámoltalanokat / a szellemileg tunyákat / a szelídeket / a zavartakat és az ügyetleneket / akik gyászoltak és akik / megsajnálták saját magukat / azokat eltaposták” – mondja a tábori életről az ötödik tanú.

Ebben az egységes és összefogott lüktetésben halljuk a táborba való megérkezésről, a szelekcióról, a tábor politikai osztályán folyó kínzásokról, a tömeges kivégzésekről, a szívbe adott fenolinjekciókról, az éhségcellákról, a gázkamrákról, a krematóriumokról szóló emlékezéseket is. Általuk a mérhetetlen szenvedéseken túl az egész tábor működéséről és struktúrájáról is pontos képet kapunk. De Peter Weiss oratóriuma nem is annyira az auschwitzi láger, mint inkább a húsz évvel később lefolyt per drámája. A szigorú szerkezetbe zárt, versbe szedett emlékezésekben az író „költészetté tudott emelni olyan anyagot, amely addig nem számított költőinek” – mondja a darab fordítója, Vas István.

Versek

Tadeusz Borowski: A megvetés kora; Dal; Éj Birkenauban; Jegyesemhez; Láger-bölcsődal; Az ember újjászületése; A muzulmán; Könyörgés feledésért

In Tadeusz Borowski: Kővilág. Válogatott versek és elbeszélések. Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 1999.

Paul Celan: Halálfúga

In uő.: Halálfúga. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981 (lásd még: in Klasszikus német költők. II. köt. Európa, Budapest, 1977).

Max Jacob: Félelem; Felebaráti szeretet

Múlt és Jövő, 1991. 1. sz.

Itamár Jáóz-Keszt: Az elárvult imatárgyak feltámadása; A tél tenyerén; Halott nagyapám nyara; Felirat egy képkeretre; Tájkép füstben; Ablak; Mint egy telefirkált fal

In uő.: Tájkép füstben. Válogatott és új versek. Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 1998; az utóbbi két vers a Múlt és Jövő 1994. 4. számában jelent meg.

Juhász Ferenc: Mit mondhatok?

Múlt és Jövő, 1994. 2. sz.

Lakatos István: Mártír; A pokol tornácán; Az éjszaka válaszai

In uő.: Paradicsomkert. Összegyűjtött versek és szépprózai munkák. Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1993.

Mezei András: Adorno. Zsidó versek

Belvárosi Kiadó, Budapest, 1994.

Méliusz József: Jitgadal elégia (kaddis)

In uő.: Válogatott költemények (1930–1980). Kriterion Kiadó, Bukarest, 1984.

Czeslaw Milosz: Az elmúlt idők hölgyeinek panasza;

Campo di Fiori; Egy szegény keresztény a gettóra néz

Múlt és Jövő, 1995. 4. sz.

Dán Págísz: Sorakozó; Lövés; Ceruzaírás egy leplombált vagon falán

In Dávid tornya. Modern héber költők. Belvárosi Kiadó, Budapest, 1992.

Odéd Peled: Részletek a Levelek Bergen-Belsenbe című ciklusból

In Dávid tornya. Modern héber költők. Belvárosi Kiadó, Budapest, 1992.

Pilinszky János: Harbach 1944; Francia fogoly; Egy KZ-láger falára; Ravensbrücki passió; Harmadnapon; Frankfurt; Apokrif; KZ-oratórium; Passió; Vesztőhely télen; Költemény; Auschwitz

In Pilinszky János összes versei. Osiris Kkiadó, Budapest, 1999 (2. javított, bővített kiadás).

Sylvia Plath: Lázár kisasszony; Mária éneke

In uő.: Zúzódás. Válogatott versek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978.

Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt!; Nyugtalan órán; A „Meredek út” egyik példányára; Dal; Tajtékos ég; Negyedik ecloga; Ötödik ecloga; Sem emlék, sem varázslat; Töredék; Hetedik ecloga; Gyökér; Ŕ la recherche…; Nyolcadik ecloga; Erőltetett menet; Razglednicák

In Radnóti Miklós összegyűjtött versei és versfordításai. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

Nelly Sachs: A kürtők; Ó, síró gyermekek éjszakája…; Az aggastyánok; Micsoda titkos vágyai a vérnek…; Ti szemlélődők; Csak tudnám…; Elhagyott dolgok kórusa; A megmenekültek kórusa; Vándorok kórusa; Árvák kórusa; Holtak kórusa; Árnyak kórusa; Csillagok kórusa; Számok; Világ, ne kérdezd…; A vigasztalók kórusa

In uő.: Izzó rejtvények. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1968; A vigasztalók kórusa című vers a Múlt és Jövő 1997. 3. számában jelent meg.

Sárközi György: Téli ébredés; Sötétség; Esőcseppek

In Sárközi György összegyűjtött versei és versfordításai. Unikornis Kiadó, Budapest, 1999.

Somlyó György: Arión; Két elhurcolt gyerekre; Láttátok-e?; Egy nyomorékhoz; Radnóti Miklós

In uő.: Arión éneke. Összegyűjtött versek. I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978.

Székely Magda: Mártír; Az ítélet

In uő.: A testen túl. Régi és új versek. Magyar Írószövetség – Belvárosi Kiadó, Budapest, 1996.

Vas István: Nem a halál; Április; November

In uő.: Összegyűjtött versek. I. Holnap Kiadó, Budapest, 2000.

Zelk Zoltán: Ágyrajárók; Parancs; Két év után; Harminc nap; Dorosici alkony, 1943

In Zelk Zoltán válogatott versei. Unikornis Kiadó, Budapest, 1998.

Memoárok, naplók

Per Anger: Raoul Wallenberggel Budapesten

Visszaemlékezések a háborús évek Magyarországára

Fordította: Farkas Krisztina
[Belvárosi Kiadó, Budapest, 1999]

Per Anger 1942-ben került Budapestre, s lett a svéd követség attaséja. Itt kapcsolódott be az üldözött magyar zsidók megmentéséért folytatott munkába, melyet 1944 júliusától már Raoul Wallenberggel együtt végzett. A háború után tizenöt évig volt a svéd Wallenberg Egyesület elnöke. Nagy erőfeszítéseket tett a szovjetek által letartóztatott Wallenberg sorsának kiderítéséért, és fontos szerepet játszott a szovjet és egyéb források Wallenbergről szóló információinak felkutatásában. Per Anger a német megszállás napjával kezdi visszaemlékezését, majd részletesen beszámol a budapesti zsidóság megmentésért folytatott emberfeletti küzdelemről. Könyvét a Wallenberg felkutatása érdekében tett erőfeszítések elbeszélésével zárja. A kötet elé Tom Lantos, az Egyesült Államok képviselőházának tagja írt előszót, aki maga is Wallenberg segítségével, egy svéd védett házban élte túl az üldöztetéseket. Az utószó Konrád György Wallenberg-portréját tartalmazza.

„A háború után megállapították, hogy ötvenezren maradtak életben azok közül, akik a gettóbeli külföldi házakban laktak – írja a svéd diplomata. – Általában védlevéllel vagy hasonló dokumentumokkal látták el őket, melyeket a külföldi követségek és a nemzetközi Vöröskereszt adtak ki. Ezeknek az embereknek majdnem a felét, körülbelül húsz-huszonötezer személyt Wallenberg védett meg.

Wallenberg tevékenysége azonban még ezen is túlterjedt. A nemzetközi gettóért tett erőfeszítései mellett az utolsó időszakban már a budapesti nagy vagy úgynevezett zárt gettó lakóinak oltalmazásán is dolgozott; ide erőszakkal körülbelül hetvenezer embert zártak össze. Időnként élelmiszer-szállítmányokat szervezett az éhezőknek, és többször is sikerült gátat vetnie a nyilaskeresztesek gettóbeli tombolásainak.

A nyilaskeresztesek azonban a zsidók iránti fanatikus gyűlölettől hajtva az utolsó pillanatban tömeggyilkosságot akartak végrehajtani a gettóban. Amikor Wallenberg értesült erről, követelte, hogy a német parancsnok, Schmidthuber tábornok akadályozza meg a mészárlást. Máskülönben tesz róla, hogy Schmidthuber az akasztófán végezze, amint megjönnek az oroszok.

Schmidthuber megrettent Wallenberg szavaitól, és leállította a gettó ellen tervezett műveletet.

Így járult hozzá Wallenberg újabb hetvenezer ember megmentéséhez.”

Benedek István Gábor – Vámos György: Tépd le a sárga csillagot!

Interjúk az 1944-es budapesti zsidó ellenállásról

[Pallas Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1990]

„A kötetben szereplő interjúk – olvasható az előszóban – a magyar történelemnek egy eddig kevéssé ismert fejezetét kívánják az olvasóval megismertetni. Változékony történelmünk furcsasága (vagy törvényszerű következménye?), hogy az 1944-es budapesti antifasiszta ellenállás e mindeddig elhanyagolt epizódjának koronatanúi Izraelben élnek.

A történet, amelyet néhány Budapesten élő egészít ki, éppoly igaz, mint az az abszurditás, hogy a fiatal cionisták 1944-es tettei hiányoznak a magyar köztudatból. A magyar zsidókat máig úgy tartják számon, mint akik sorsukba belenyugodva szinte birka módjára mentek a vágóhídra, holott az egész, nácik által leigázott Európában páratlan ellenállási mozgalom kezdődött.”

Az interjúkat a Hasomér Hacair (Ifjú Őrök) nevű cionista ifjúsági szervezetnek a budapesti ellenállásban játszott szerepéről szóló tanulmány vezeti be. Ez a század elején Palesztinában alapított, ma is működő szervezet a szociális egyenlőség, a nemzeti önállóság, valamint a zsidó eszmei és kulturális értékek fejlesztésének alapelveire épült. A második világháború idején pedig különféle embermentő akciókban vett részt, hamis papírokat gyártott és juttatott el az üldözöttekhez. Az interjúkötetben megszólalók ebben a szervezetben fejtették ki ellenállási tevékenységüket.

Porrajmos. Roma Holocaust-túlélők emlékeznek

[Roma Sajtóközpont, Budapest, 2000]

Magyarországon a holokauszt után majd fél évszázaddal, 1992-ben jelent meg először átfogó igényű, alapos levéltári kutatásokon alapuló történeti munka a romák második világháború alatti üldöztetéséről (Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919–1945. Út a cigány Holocausthoz című könyve). A holokauszt e sokáig elhallgatott, elfelejtett fejezetéről (a Porrajmos szó a héber soa – „szerencsétlenség”, „katasztrófa” – roma megfelelője) most végre – egy egész kötetnyi terjedelemben – maguk az üldöztetést elszenvedő és túlélő romák is beszélnek.

A Roma Sajtóközpont által megjelentetett háromnyelvű (roma, magyar és angol) kiadványban megszólalók – tizenegy cigány asszony és négy cigány ember – még gyerekek, legfeljebb tizen-, huszonéves fiatalok voltak, amikor a csendőrök és a nyilasok családjukkal együtt hurcolták el őket az otthonaikból, majd legtöbbjüket a komáromi gyűjtőtáborba, onnan pedig német koncentrációs táborokba (jórészt Dachauba, a nőket és gyerekeket tovább, Ravensbrückbe) deportálták. Felfoghatatlan megaláztatások emlékével, testi és lelki nyomaival, szeretteik és rokonaik nélkül tértek haza a gyakran üresen álló, kifosztott otthonaikba, és szinte minden segítség nélkül, a kibeszéletlen és megemésztetlen trauma árnyékában kellett folytatniuk életüket. „Tudja, nem szeretek erről beszélni, meg már el is felejtettem sok mindent. Soha senki nem kérdezte, hogy mi volt velünk. Több mint ötven év telt el, senki semmit nem mondott, meg nem kérdezett semmit. Hát most aztán legenda lesz” – fakad ki keserűen az egyik asszony.

A megrendítő beszámolók a várpalotai és a lajoskomáromi tömeggyilkosság túlélőivel és szemtanúival még korábban készített visszaemlékezésekkel egészülnek ki. Az interjúkat Michael Stewartnak a múlt e feldolgozatlan fejezetét egy hamburgi kislány kálváriáján keresztül bemutató Emlékezet és megemlékezés című tanulmánya; a cigány munkaszolgálatos áldozatok névsora; valamint a Porrajmos Bársony János által összeállított kronológiája foglalja keretbe.

Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi háborús munkaszolgálat

Túlélők visszaemlékezései

[TEDISZ, Szent Pál Akadémia, Budapest, 1996]

A magyar zsidóság holokausztjának krónikása által összeállított és előszóval ellátott kötet négy egykori munkaszolgálatos visszaemlékezését tartalmazza. A válogatás szempontja az volt, hogy a beszámolók a munkaszolgálatosok által átélt különböző típusú megpróbáltatásokról nyújtsanak képet. Braham professzor az alábbiakban foglalja össze a négy beszámolót: „Az első rész a Kárpátaljáról szárazó Mermelstein Gábor története. Képzett gépészként és teherautósofőrként a magyar hadsereg egyik gépesített egységéhez osztották be, ahol a szovjet fronton harcoló német és magyar egységeknek szállított élelmiszert, üzemanyagot és lőszert. Az egyik ilyen útja során lett tanúja 1941 augusztusának végén, Kamenyec-Podolszk mellett, ukrán és magyar zsidók tömeges kivégzésének. A magyar hatóságok 1941 nyarán azért deportálták a magyar zsidókat, mert állítólag nem tudták igazolni magyar állampolgárságukat. A német megszállás után Marmelstein kisfiával együtt elrejtőzött, és egy jóravaló keresztény segítségével sikerült túlélnie a háborút. Kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol 1983-ban halt meg.

A második rész Singer (Csima) Zoltán beszámolója, aki Désben, egy erdélyi kisvárosban született, ahol a holokauszt előtt jelentős számú ortodox zsidó élt. Elbeszéléséből megismerhetjük az 1942 áprilisában a második magyar hadsereggel együtt a doni szovjet frontra vezényelt 110/34-es munkaszolgálatos század életét. Megrendítő történet a szenvedésről és a túlélésről! Singer néhány bajtársával együtt túlélte a dermesztő orosz teleket, a tisztek és az őrök kegyetlenkedéseit, a dorosicsi mészárlást, a tífuszt. Nem sokkal Magyarország német megszállása előtt, 1944. március 19-én „leszerelték”. Nem telt bele néhány hét, és családjával együtt Auschwitzba deportálták. Közvetlen rokonait elvesztette, de ő életben maradt, és végül Izraelben telepedett le. Holonban halt meg 1987-ben.

A harmadik rész a szabadkai születésű Nagy György beszámolója. Ebből részleteket tudhatunk meg a Honvédelmi Minisztérium és a Todt-szervezet között létrejött megállapodás alapján a szerbiai Bor környékére hurcolt munkaszolgálatosok életéről. Leírja a különböző táborokat, valamint azt, hogy milyen körülmények között éltek a munkaszolgálatosok, illetve kínzóik; azonosítja a magyar tiszteket és őröket, valamint a Todt-szervezet képviselőit, különbséget téve a kegyetlenkedők és a humánus lelkületűek között. Megdöbbentő részleteket ismerünk meg az 1944. szeptemberi–októberi nagy bori visszavonulásról, amely során a magyarok és a németek, valamint sváb és bosnyák csatlósaik százával gyilkolták le a munkaszolgálatosokat. Nagy György túlélők beszámolói alapján tudósít az 1944. október 7–8-i cservenkai mészárlásról – neki magának az utolsó pillanatban sikerült megszöknie a menetoszlopból. Elrejtőzött, és szerb parasztok segítségével tért vissza szülőfalujába, röviddel azután, hogy a szovjet csapatok felszabadították a települést.

Az utolsó részben a nagyváradi születésű Friedrich József mondja el történetét. A többiekétől eltérően a galíciai Nadvornaja mellett eltöltött munkaszolgálata 1944-ben viszonylag rövid ideig tartott: számos bajtársával együtt a Vörös Hadsereg nyári offenzíváját követően megszökött alakulatától. Miután a munkaszolgálatosok „megadták” magukat a „felszabadító szovjet hadseregnek”, különböző szovjet hadifogolytáborokba szállították és gyakorlatilag ugyanúgy kezelték őket, mint a magyar hadifoglyokat.

Friedrich beszámolójából megtudjuk, hogyan bántak a szovjet őrök a foglyokkal, milyen volt a viszony a különböző hadifoglyok között, és milyen körülmények között kellett dolgozniuk. A zsidók számára érthetetlen volt, hogy a Szovjetunió – a szövetségesek egyike – miért bánt olyan kegyetlenül a zsidókkal, akiket a nácik és csatlósaik még a szovjeteknél is inkább üldöztek és gyilkoltak. A háború után Friedrich az izraeli Ramar Ganban telepedett le.”

Bruck Edith: Ki téged így szeret

Fordította: Székely Sándor
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985, 2. kiadás]

Bruck Edith 1958–59-ben írt önéletrajzi elbeszélésében gyerekkoráról, a lágerekről, a hazatérésről és az otthonkeresésről nyújt torokszorító beszámolót. Az írónő 1932-ben született a Szlovákia és Ukrajna között található, túlnyomórészt református parasztok lakta Tiszaháton, népes és nagyon szegény zsidó családban. Az elbeszélés első lapjain ennek a háborúban elpusztult, jellegzetesen magyar paraszti-zsidó világnak a rajzát olvashatjuk. A család mindennapi nélkülözésekkel, a megélhetésért folytatott keserves küzdelemmel teli életét a negyvenes évek elején még tovább nehezíti a falu fasizálódó légköre, az utcán és az iskolában elszenvedett megaláztatások sora. Röviddel a német megszállás után, hajnalban magyar csendőrök verik ki a családot a házából, és a többi zsidó családdal együtt brutális módon a falu zsinagógájába hajtják. „Egész éjjel a zsinagógában maradtunk. Körülnéztem, és felfedeztem a világot, amelyben élek, és azt, ami történt, már nem gyermekként szemléltem. Másnap korán reggel az állomásra vittek. Rúgások és arculköpések közepette vezettek a falun keresztül. Az új urak szórakoztak. Szörnyű volt látni, hogy az emberek úgy váltják bőrüket, mint a kígyók, és mérget fecskendeznek. A falusiak a házak előtt álltak, sokan sírtak. Leginkább a szegények, mert a gazdagoknak kevés a könnyük. Néztem ezt a fájdalmas képet, és idegesen nevettem. Az állomáson marhavagonokba lökdöstek bennünket.”

Azután a sátoraljaújhelyi gettó, majd Auschwitz, Kaufering, Landsberg, Dachau, Bergen-Belsen – az elkövetkező esztendő helyszínei. Edith már a szelekciónál elveszíti édesanyját, és egyik nővérével, Elizzel szenvedi végig a koncentrációs és megsemmisítő táborok poklát. 1945 végén jutnak vissza Magyarországra. Ekkor tudják meg Péter bátyjuktól, hogy apjuk is odaveszett; a fiú temette el, hogy a holttestet ne a krematórium nyelje magába.

A két lány néhány hét múlva elhatározza, hogy hazatér szülőfalujába. „Dobogó szívvel mentünk végig a jól ismert utcákon. Megérkeztünk a házunkhoz, amelyben csak egy szekrényt találtunk, meg két összerondított díványpárnát. A falakon zsidógyalázó feliratok. Megpróbáltuk kitakarítani, de ez már nem a mi hajdani házunk volt. Próbáltuk megkeresni régi barátainkat és barátnőinket. Sokan meghívtak asztalukhoz: nem tudták elhinni, amit mesélünk, azt hitték, őrültek vagyunk. Akik azelőtt fasiszták voltak, most csendőrök lettek, egyenruhát cseréltek, de most is csak parancsolgattak. Tagadták, hogy bármi kegyetlenséget elkövettek volna velünk szemben, vagy azt mondták, kényszerből tették… A szomszédok megneveztek valakit, aki elvitte bútorainkat. Reméltük, hogy visszakapunk mindent, és itt maradunk a faluban. De a család, amelyik elhordta a bútorokat, büdös zsidóknak nevezett minket, és kizavart a házából. Úgy éreztem, nem tudok itt maradni, ebben a faluban, ahol nyomorúságomban még bántanak is, és a fájdalom fájdalomra gyűlik.”

Aztán a halál lidércnyomása alatt folytatódik a vándorélet (Debrecen, majd egy Prága melletti kisváros), az otthon, a haza, a társ, a munka és az identitás megtalálásának zaklatott története. Edith 1948 szeptemberében érkezik meg az Ígéret Földjére, a még háborúban álló Izraelbe, amit aztán majd négyévnyi sikertelen megkapaszkodási kísérlet, nélkülözés és két boldogtalan házasság után még csak húszévesen, árván, szegényen, önmaga és emlékei elől menekülve hagy el.

Bruck Edith végül 1954-ben jut el Olaszországba, itt talál otthonra, érik felnőtté és íróvá, s itt írja meg, immár olaszul, az Izraeltől való búcsúzásig tartó önéletírását. A kötethez szervesen hozzátartozó négy novella is ezt a mérhetetlenül gazdag önéletrajzi anyagot dolgozza fel.

Déry Tibor: Emlékek az alvilágból

[In uő: Két emlék. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1955; lásd még in uő: Botladozás. 1–2. Összegyűjtött cikkek, tanulmányok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978, 1. köt. 74–147. o.]

Déry Tibor (1894–1977) a német megszállástól Budapest felszabadításáig tartó időszakról szóló emlékiratát, amelyet tíz évvel az események után írt, egy kötetben jelentette meg az Emlékek a gyűjtőfogházból című írásával, amelyben az 1938-ban letöltött börtönbüntetését idézi fel. Mint utóbbi művének előszavában írja, a szabadságtól való két hónapos megfosztatást nehezebben viselte el, mint a nyilas korszakot, noha azt maga is bujdosva, szökve töltötte, megjárva az óbudai téglagyárat és a Szent István körúti nyilasházat is. Számára ugyanis „a szabadság lehetősége elviselhetőbbé tette e korszak minden rettenetét, mint a megfellebbezhetetlen kényszer a civilizált börtönt”.

Az Emlékek az alvilágból című visszaemlékezés is az elkötelezetten baloldali írónak (akinek 1938-as letartóztatás óta nem jelenhettek meg a művei) az egyre szűkülő lehetőségek mozgásterében folytatott tevékenységét elemzi. Déry, noha kronologikus rendben halad „az életre kelt patológia” korszakának, a német megszállás tizenegy hónapjának felidézésében, nem tényszerűen alátámasztott krónikát ír, hanem néhány kiemelkedő epizód felidézésével és helyenként bámulatosan mély analízisével inkább a korszak erkölcs- és mentalitástörténetének rajzát nyújtja; nem személyes történelmet ír, hanem saját lelki- és tudatállapotának alakulására befolyást gyakorló tragikus emberi találkozásokat (pl. Karinthy Frigyes özvegyével való utolsó beszélgetését) és történéseket (pl. öccsének letartóztatását és Auschwitzba szállítását) emel ki, és remekmívű portrékat készít szeretteiről, anyjáról és feleségéről. Déry önkritikával, szkepszissel ír magáról, a budapesti ellenállásban végzett tevékenységéről, és kíméletlenül pontosan az apátiába süllyedt Magyarországról.

„Október tizenötödikén Szálasi átvette a hatalmat. […] Az elkövetkező három hónap az ember szélsőséges képességeinek nagy színjátéka lett. Az indulatok előjöttek rejtekhelyeikről, a szív civilizált félhomályából s nyílt színen, hangos szóval elkezdték játszani mindeddig tapintatosan leplezett nagy játékaikat. Anyaszült nyerseségben mutatkoztak be, a kegyetlenség éppúgy, mint a gyöngédség. Nemcsak a tömegből vált ki a mesejátékok naiv egyszerűségével a jó és a gonosz, de magából az egyes emberből is szinte pedagógiai szemléletességgel az ámuldozó író szeme előtt. Úgy hatott néha ez a korszak, mint egy három hónapos lélektani szeminárium a jövőjére készülő emberiség számára. […]

Ha elgondolkodom a magam, barátaim, ismerőseim életén, úgy látom, hogy a jellem tisztes folyamatosságát csak a mindenkori napi feladatok elvégzése biztosítja. […] Napról napra, mondhatnám percről percre cselekednünk kell, hogy megóvhassuk egyéniségünk folyamatosságát s bármit is tisztességgel elvégezhessünk. A jellem ezekből a cselekvő napokból, percekből áll össze, a civilizáció ilyen jellemek baráti szövetkezéséből. […]

A Szálasi-korszak azért tudott olyan förtelmesen hitvánnyá válni, mert százezres tömegek elvesztették napi feladatukat, s vele erkölcsi fegyelmüket. Amit a háború társadalomrombolásban elkezdett, azt fokozta a német megszállás, betetőzte Szálasi. […] Már nem csak a fejétől bűzlött az ország. Ki őrizte meg szilárdságát a képlékennyé vált társadalomban? Elsősorban a nők, mert dolguk volt: a bombázások közti szünetekben sorban álltak kenyérért, vizet hordtak, főztek, ellátták családjukat. Az ostromnak ők az igazi hősei, újra bebizonyították, hogy többet érnek a férfiaknál.”

Dobos Marianne: A szívek kötelessége megmarad

[Kelenföld Kiadó, Budapest, 1989]

„Az Izraelbe érkező bevándorló más helyzetben van, lévén, hogy ő az »Őshazába« érkezik, tehát nem számít emigránsnak. E tény szabja meg a hatalmas érzésbeli különbséget közte és a más országokba bevándorló között.

Úgy jön ő, mint aki saját múltjához tér vissza.

Így tehát különleges fontossággal bír egy olyan könyv, mely az ilyenfajta emberek világát és lelkivilágát mutatja be az olvasónak – intim beszélgetések formájában” – írja az interjúkötetről Szandu Dávid, az Izraeli Írószövetség elnöke.

Dobos Marianne művészekkel folytatta intim beszélgetéseit, jórészt írókkal-költőkkel, de van közöttük képzőművész, színházi rendező is. Többségükben a holokauszt elől menekülő, vagy azt követően bevándorolt magyar zsidók, de akad közöttük lengyel és iraki születésű költő is.

A kötet vezéralakja, a szerző izraeli kalauza Itamár Jáóz-Keszt költő, író, aki 1934-ben Szarvason született, és 1951 óta él Izraelben. A vele folytatott beszélgetés nagyban segít megérteni azt, amit a költő „kettős gyökerűségnek” nevez, s ami nemcsak az „emigránsok”, hanem az egész zsidó sors megértése szempontjából fontos. A kötet beszélgetései révén arcot kapnak a holokauszt túlélői, a túlélők elveszett hozzátartozói; és olyan nem zsidó emberek is, akik részt vettek az üldözöttek mentésében.

A kötet befejező része lényegében önálló mű, egy izgalmas és dokumentumértékű napló, amelyet Goren Tamás írt a német megszállás időszakában. A napló annak a Magyar Függetlenségi Front nevű, illegálisan működő szervezetnek a tevékenységéről szól, amelyben pártállásra való tekintet nélkül dolgoztak együtt szociáldemokraták, kommunisták, kisgazdák és parasztpártiak; s amelynek munkájába a szerző húszévesen kapcsolódott be édesapja révén.

Fenyő Miksa: Az elsodort ország

[Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 2. javított kiadás]

Fenyő Miksa (1877–1972), A Hét és a Nyugat egykori kritikusa, 1944. június 22-én, három hónappal Magyarország német megszállása után kezdte el írni naplószerű feljegyzéseit, javarészt egy baráti házaspár lakásában rejtőzve. A háborús napló írását egészen 1945. január 19-ig folytatta, amikor az óvóhelyről végre felmerészkedhetett a romba dőlt Budapest utcáira, s újra megízlelhette a szabadság levegőjét. „Ahogy az utcára léptem, mindenféle kibontakozási, újraépítési, átnevelési terv önérzetével tarsolyomban, szörnyűséges hullaszag, dögszag szédített vissza a rettenetes valóságba. Lovak hullái, emberi hullák, épületcsontvázak, kibelezett, kiégett boltok, hátukra fordított gépmasztodonok és megint hullák, öt egymás mellett, tíz egymás mellett, meztelenre rongyoltan, szederjesen, fekete-véresen, megalázottan. […] Isten nem mentett meg bennünket, mert mi magunk a kisujjunkat sem mozdítottuk megmentésünkre. Vagy éppen csak hogy kisujjunkat, s azt is későn.

»Öngyilkos ország« – kegyetlen cím lett volna, s talán nem egészen jogosult. […] Földrengés volt, a vizek kiáradtak medreikből, szenvedélyek és szenvedések sodorták el a magyar földet, félig megbékülten azt kellene címül írnom naplóm fölé: »Az elsodort ország«” – írja naplójának előszavában a szerző.

„Az elsodort ország történéseit a napok szó szoros értelmében vett hordaléka teszi ki: […] naponta elolvassa az újságokat, nem ritkán a Völkischer Beobachtert is. Hallgatja a rádiót, a városban járó-kelő rokonok és barátok híreit, időnként levesz a polcról egy-egy […] könyvet, régi folyóiratok néhány évfolyama jut kezébe, s ezen kívül ott azt emlékezete… Néha lemerészkedik az utcára, az egyre erősebb bombázások során pedig a légópincébe is, a nagy ostrom elől Budáról Pestre megy át. […] Követi a harctéri híreket […] ironikusan idézi a propaganda nyelvét. Gondolatait lekötik a háború egyre közelebbi kihatásai szeretteire, barátaira, a zsidóság, de a magyarság egészére nézve. […] Az egymásra következő megjegyzések röntgensugarakként világítják át a tragédia egyes kauzális láncba rendeződő vagy véletlen összetevőit. Fenyő értelmesen néz a káoszra, ettől a káosz nem válik értelmessé, de kritikus küszöb alatt formát, struktúrát és rendezettséget ölt. […] A napok hordalékára adott reflexiók sorozata a kétszer kettő Radnótiéra emlékeztető józanságának válaszában teljesedik ki egységes magatartássá” – írja a háborús naplók egyik legfontosabbikáról Kiss Endre.

Charles Fenyvesi: Mikor az angyalok túljártak a világ eszén

Akik zsidókat mentettek a háborús Magyarországon

[Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001]

„Fenyvesi új könyvét Mikor az angyalok túljártak a világ eszén címmel tette közzé. Ebben a holokauszt időszakában történt életmentések történetébe nyújt bepillantást. Egyéni és csoportos humanista cselekményekbe, melyekről sajnálatosan keveset tudunk. […] Akik zsidókat mentettek a háborús Magyarországon – írta alcímként a szerző. […] A kötetben közülük testet ölt Kanalas úr, a kisember, Dávid Erzsébet, a lírai lelkületű debreceni tisztviselőnő, a gyermekotthonokat alapító, működtető Sztehlo Gábor evangélikus lelkész, Thury Levente újságíró, és természetesen Raoul Wallenberg. […] Az életmentők – a szerző felfogásában az angyalok – hús-vér emberek voltak, hitvallásuk szerint nem voltak hősök, egyáltalán nem tartották angyalnak magukat. Nem ittak a »hősiesség forrásából«. Csupán annak engedelmeskedtek, amit erkölcsi tartásuk diktált. […] A kötetben a szerző sorra megidézi a gyilkosokat, a megalkuvókat, az angyalokat, s természetesen a szervezett népirtás áldozatait is. Az utóbbiak a halálos csapdában is azt hitték, ami más országokban a zsidósággal megtörtént, velük nem történhet meg. […] Fenyvesi valós következtetésre jutott: »A legtöbb magyar zsidó a magyar föld, a magyar táj elválaszthatatlan részének tekintette magát, és elképzelhetetlennek tűnt számukra, hogy elszakíthatják őket környezetüktől. […] Mindezt széttörték, megsemmisítették az országot megszálló németek, a »zsidótlanításban« velük készségesen együttműködő magyar közigazgatás. Lehetett volna tenni ellenük? Fenyvesi angyalai bizonyságot tettek arról, hogy a többség utólagos siránkozása, magyarázkodása – semmit sem lehetett tenni – kifogás volt, hazugság. Voltak, akik megmentettek több ezer lelket, köztük a magukét” – írja könyvismertetésében Szita Szabolcs.

Garai András Júda: Az ördög vigyorgott a lángokból

[Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995]

„Garai András Júda 1928-ban született Pécsett, zsidó családban. Édesanyját hároméves korában elvesztette, apja hat évvel később keresztény nőt vett feleségül, s maga is áttért a keresztény hitre. Amikor 1944. március 19-én a német csapatok Pécset is megszállták, a Garai család mentességet élvezett a gettóba vonulás alól. Az akkor tizenhat éves András, barátai és szerelme után vágyakozva, feljelentette magát a hatóságoknál, és követte társait a pécsi gettóba.” (Részlet a kötet fülszövegéből.)

Július 4-én, az utolsó Pécsről kigördülő vonattal Auschwitzba deportálják. Több hónapot tölt el a tábor egyik leghírhedtebb részlegében, a birkenaui cigánytáborban, majd Bajorországba, a kauferingi lágerkörzet 4-es számú munkatáborába kerül, ahol a németek egyik földalatti repülőgépgyárának építésén végez rabszolgamunkát az amerikai felszabadítók áprilisi megérkezéséig.

1945 szeptemberében – szerelme és barátai nélkül – tér vissza Pécsre, s veti papírra hat hét alatt tanúvallomását, amely személyes és kollektív önsajnálattól mentesen, kronologikus rendben, rendkívül szikár és tárgyilagos képet nyújt a deportálásról, a „koncentrációs univerzum” poklának legmélyebb bugyrairól, a felszabadulás öröméről, valamint a hosszú és viszontagságos hazatérésről.

„Villamosra szálltam. Csomagom nagy volt, és a kalauznő meg az utasok éles célzásokat tettek származásomat találgatva. Eleinte hallgattam, de aztán az egyik megjegyezte, hogy valószínűleg csak héberül értek. Erre kifakadtam és megmondtam nekik a magamét. Ezentúl egyetlen hang sem hallatszott, hanem feszült csend ült a villamosra. Éreztem, hogy „otthon” vagyok! Így találkoztam 1944. július 4. óta először Péccsel, a szülővárosommal.”

Garai András, nem utolsósorban az itthoni hűvös és gúnyos fogadtatás miatt, 1949-ben Izraelbe vándorolt. Visszaemlékezése, amely a magyar kiadás előtt már angol, német és héber nyelven is megjelent, a viszontlátás reményének és az élni akarás megtartó erejének drámai dokumentuma is egyben.

Etty Hillesum: A megzavart élet

Fordította: Gera Judit
[Gondolat Kiadó, Budapest, 1994]

„1941 és 1942 között született ez a napló, háborús évekről szól tehát, de annak, aki olvassa, egy személyiség fejlődéséről és – bármily paradoxul hangzik is – a felszabadulásáról is. Ezek azok az évek, amikor egész Európára vonatkozóan elkészült a zsidóirtás forgatókönyve. Etty Hillesum zsidó volt, s ellenforgatókönyvet írt. Miközben igyekszik nem elereszteni ezt a »vadul összegabalyodó világot«, saját létének forrásait kutatja, s így jut el végül ahhoz a magatartáshoz, melyet radikális önzetlenségnek nevezhetnénk. Naplójának utolsó bejegyzése: »Az ember sok seben szeretne tapasz lenni.«” […]

1941. október 30-án, csütörtök reggel ezt jegyzi fel: »Szorongás az élettől minden fronton. Teljes levertség. Önbizalomhiány. Undor. Szorongás…« 1942. július 3-án így ír: »…újabb bizonyosság: hogy megsemmisítésünkre törekszenek. Ezt is elfogadom. Tisztában vagyok vele. Nem fogok a félelmeimmel másokat terhelni, nem leszek elkeseredve, ha mások nem értik, mi is történik velünk, zsidókkal. Az egyik bizonyosságot nem fogja bekebelezni vagy érvényteleníteni a másik. Ugyanazzal a meggyőződéssel dolgozom és élek tovább, és értelmesnek tartom az életet…« E két feljegyzés közti résben bomlik ki Etty élete” – írja a kötet előszavában J. G. Gaarland.

A napló szövege után a kötet végén néhány levelet is olvashatunk azon levelek közül, melyeket Etty 1942 júliusában és augusztusában írt barátainak Westerborkból. A nácik szeptember 7-én családjával együtt ebből a táborból deportálták Auschwitzba.

Kardos László: Hármaskönyv

[Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978]

„A lidércnyomásos hónapok itt sorakozó emlékeit nagyon pontosan igyekeztem papírra vetni. Semmiképpen sem volt szándékom korrajzi, vagy akár csak önéletrajzi áttekintést adni. Akkori életemnek egy sor olyan mozzanatát idézgetem itt, amelyek talán viszonylagos jelentéktelenségükben is alkalmasak arra, hogy legalább villanásnyi fényt vessenek egy tragikus kor, egy tragikus helyzet mélyeibe. Az emlékanyag némely részlete kacéran és szuggesztíven kínálgatta a novellisztikus színezést-kibontást, más részletek az anekdotikus élezést-hegyezést. S szinte minden részlet a hatásosabb dramatizálást. Igyekeztem ellenállni a csábításnak. Az emlékező fantázia rejtélyes mechanizmusa nyilván így is megtette a magáét, de lényeges mozzanatokban – jó lélekkel mondhatom – minden sorom hiteles. Inkább száraz beszámolót akartam írni, mint szépirodalmat” – írja a szerző a kötet Lidércnyomás című középső szakaszának előszavában. A neves irodalomtudós (1898–1987), aki munkaszolgálatosként vészelte át a háború utolsó szakaszát, a kötetnek e huszonhat rövid írásból álló fejezetében Debrecen márciusi német megszállásától a munkatáborból való novemberi szabadulásáig és hazatéréséig tartó hónapok élményeinek és történéseinek egy részét: a debreceni gettóban, majd a munkaszolgálatban töltött időszak néhány epizódját gyűjtötte egybe.

Saját helyzetéről és ekkori lelkiállapotáról így vall: „Nem is a kerettel, nem is a társaimmal volt a baj. Ausztriába deportált családom sorsa aggasztott. Halovány szó ez az „aggasztott”. Fojtogatott, gyötört, szinte megsemmisített a rettegés, hogy mi van, mi lesz velük. Elgyengültem, lefogytam. Különös módon olyan pillanatokban szabadultam meg ettől az elviselhetetlen nyomástól, amelyek a magam életét fenyegették, közvetlenül. Mikor a román „kiugrás” éjszakáján szalmazsákjainkról kihajszoltak a tábor udvarára, s arra kellett gondolnunk, hogy most aztán végeznek velünk, elcsitult bennem az a kínzó rettegés, s majdhogynem megkönnyebbülten féltettem a saját életemet. Ugyanezt éreztem, mikor a vámospércsi Vidoni-tanyán a német géppisztolyosok elfogtak bennünket, és behajtottak a sűrű erdőbe. Az életösztön ravasz mozdulásai voltak ezek. […] De a rémületnek ezek a percei, órái, mondom, feloldották bennem azt a másik rémületet, a fojtogatóbbat, a családért valót…”

Kerényi Grácia: Utazások könyve

[Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979]

A jeles műfordító, Kerényi Grácia elsőéves bölcsészhallgató volt, amikor 1944. április 3-án egy feljelentés nyomán a Gestapo őrizetbe vette, és „szervezkedés gyanújával” börtönbe zárta, mivel az egyetemen a német megszállók tevékenységével kapcsolatban nemtetszését fejezte ki. A római katolikus vallású „tiszta árját” végül júniusban „súlyos politikai fogolyként” Auschwitzba szállították, ugyan édesapja – a hivatalos kulturális megbízatása miatt ekkor Svájcban tartózkodó ókortudós, Kerényi Károly –, valamint családja magas politikai tisztséget betöltő személyeknél való közbenjárására a magyar külügyi hatóságok komoly erőfeszítéseket tettek szabadon bocsátásának érdekében. Mint később kiderült, maga Eichmann akadályozta meg, hogy Kerényi Gráciát hazaengedjék, hiszen Auschwitz tanújaként Geheimnisträgerinné, a nácik szörnyű titkainak tudójává vált. Novemberben végül a ravensbrücki női lágerbe helyezik át, ahol egészségügyi alkalmazottként dolgozik. Súlyos betegen éri meg a tábor felszabadítását.

Az Utazások könyvének első részét alkotó fogságbéli emlékezéseit hazaérkezése után, 1945 decembere és 1946 márciusa között vetette papírra, de csak több mint harminc évvel később érzett elég erkölcsi bátorságot ahhoz, hogy közzé is tegye a töredékben maradt beszámolót, apjának levelezéséből kiegészített dokumentumokkal együtt. Az emlékezések középpontjában a kórházi blokkokban végzett mindennapi tevékenységének megrajzolása áll, s ebből a perspektívából látunk rá a ravensbrücki női láger világára. A visszaemlékező csak egy-egy pillanatra villantja fel az események infernális hátterét, így magát Auschwitzot is. Mindenekelőtt az emberi sorsok, viselkedésmódok megrajzolására, a lágerbéli személyes találkozások és párbeszédek felidézésére koncentrál, melyek közül különösen a Magyarországról újonnan érkezett zsidó és cigány származású foglyokkal történő találkozások a legmegrendítőbb hatásúak.

Dr. Kis György: Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával

[Szerzői kiadás, Budapest, 1987]

„Az egyház közvetlenül nem felelős a Holocaustért, kortörténetünk e borzalmas eseményének előidézésében lényegesen közrejátszott sok más ok is. De vajon lehetséges lett volna-e ez a Holocaust, ha előtte oly sok évszázadon át, egészen az egyház legfelsőbb köreiig és onnét lefelé a köznapi keresztényekig és az egyházi szónokokig, nem burjánzott volna a lelkekben az antiszemitizmus, mely egyértelműen embertelen és kereszténytelen volt, és amelyet ma sokkal világosabban be kellene vallani, mint ahogyan az a mai egyházban történik” – írja egykori tanítványának és barátjának könyve elé írott előszavában századunk egyik legnagyobb katolikus teológusa, Karl Rahner.

A katolikus egyházon belüli hol nyílt, hol lappangó antiszemitizmus vizsgálata és a keresztény–zsidó párbeszéd előmozdítása áll a katolikus plébános, Kis György könyvének középpontjában. A könyvnek három rétege van: egy önéletrajzi, amelyben az asszimilálódott családban, gyermekkora óta a katolikus hitben nevelődött és felnőtt, zsidó származású pap – aki a harmincas években, az innsbrucki jezsuita egyetemen végezte el teológiai tanulmányait – saját életének keserű tapasztalataival támasztja alá az egyházon belüli antiszemitizmus meglétét; egy történeti-hittörténeti, amelyben részletesen ismerteti és elemzi az egyházatyáknak és a kereszténység kiemelkedő alakjainak zsidóellenes megnyilatkozásait; és egy teológiai, amelyben az egyház progresszív szárnyának a zsidósággal kapcsolatos hitelesebb és humánusabb álláspontját ismerteti.

Szempontunkból mindenekelőtt a könyv önéletrajzi rétege különösen érdekes, amelyben a plébános a harmincas és negyvenes évekbeli megpróbáltatásairól és a vészkorszak idején kifejtett tevékenységéről vall. Kis György 1941-től kezdve egy németajkú bakonyi kis faluban végezte szolgálatát, és rendkívüli bátorságról tanúbizonyságot téve, a szószékről rendszeresen felhívta híveinek figyelmét a nemzetiszocialista eszmék embertelenségére. Tevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a falubéliek jórészt érintetlenek maradtak a náci fertőzéstől. A plébános a negyvenes évek második felében a falu indokolatlanul magvádolt sváb lakosságának kitelepítése ellen is sikerrel emelte fel a szavát. 1944 nyarán néhány hónapot Budapesten tölt, és bekapcsolódik a Schlachta Margit vezette Szociális Testvérek Társaságának zsidómentő tevékenységébe, és hitoktatást tart a kikeresztelkedni akaró rémült és kétségbeesett emberek számára. Kis György árnyaltan elemzi az egyház második világháború alatti tevékenységét, konstruktív szándékkal szól a magyar egyház által elkövetett hibákról és mulasztásokról, és megrendítő erővel idéz fel tragikus emberi sorsokat.

Budapesti hitoktatói tevékenységéről így vall: „Két hónapos budapesti tartózkodásom alatt sok száz zsidó érdeklődőt oktattam. Júliusban a budai krisztinavárosi plébánia udvarán a tűző napon, ahol szerencsétlen tanítványaim – nem lévén ülőhely – több mint egy órát álldogáltak és hallgatták beszédemet: öregek, betegek, várandós anyák, legtöbb esetben olyanok, akiknek vidéki hozzátartozóit már Auschwitzba deportálták. […] A sárga csillaggal megjelölt emberek mozgási szabadsága erősen korlátozva volt, naponta csak néhány órára mehettek az utcára, rettegniök kellett, hogy a villamos utolsó kocsijáról szélsőséges elemek esetleg leszedik őket. […] Egész papi működésem alatt, sem azelőtt, sem ezután, soha nem volt ilyen hálás hallgatóságom, mint a Krisztinavárosban a tűző napon, vagy később a Reviczky utcában az egyre gyakoribbá váló légiriadók közepette. Bármilyen korlátozott volt is hallgatóim mozgásszabadsága, mindig szakítottak időt arra, hogy legalább egy órán át hallgassák szavaimat. Legtöbben azt sem bánták, ha sohasem kerül sor megkeresztelkedésükre, csak egyet kértek, ne hagyjam el, erősítsem, vigasztaljam őket és tápláljak bennük valamicske reményt.”

Victor Klemperer: A Harmadik Birodalom nyelve

Fordította: Lukáts János
[Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1984]

Victor Klemperer a drezdai egyetem irodalomtörténész professzora, a francia irodalom kutatója volt. Hitler hatalomra jutása után – zsidó származása miatt – elveszítette katedráját. Idővel már a könyvtárakat sem látogathatta, ekkor kezdett naplójának írásába, és érdeklődése ekkor fordult a nácik által beszélt nyelv felé, amit a Harmadik Birodalom nyelvének (Lingua Tertii Imperii – LTI) nevezett. Klemperer nem száraz nyelvészeti munkát írt, érdeklődését nem pusztán a filológus kíváncsisága motiválta: a mindennapos naplóírás, a jellegzetes kifejezések, nyelvi fordulatok, klisék lejegyzése és elemzése a gyárban végzett kényszermunka, a megszégyenítés, a reménytelenség ellenszere, a túlélés eszköze is volt a létében fenyegetett értelmiségi számára, akit a koncentrációs tábortól csak az a szerencse mentette meg, hogy „árja” nő volt a felesége.

Klemperer a tömegfanatizmus nyelvi megnyilvánulásai, a nácik által lefoglalt, kisajátított egyes kifejezések, jelzők (pl. harcias, fanatikus), hazug eufémizmusok vagy sajátos írásképek (pl. a villámformájú SS rövidítés) köré gyakran egészen átfogó művelődéstörténeti hátteret rajzol, követi jelentésük és használatuk módosulását; és konkrét példákon keresztül ábrázolja azt a folyamatot, hogy a náci ideológia miként itatta át a nyelvet, mérgezte meg a mindennapok világát, hogyan fúrta le magát az egyes szavakon, beszédfordulatokon és mondatformákon keresztül a tömegek húsába és vérébe, méghozzá úgy, hogy hatása alól gyakran még a kívülállók, sőt a rendszer üldözöttei sem vonhatták ki magukat. A szerző olyan perifériálisnak tűnő szövegek kapcsán nyújt mélyreható és találó elemzéseket a náci szellemiségről, amilyen például egy születési értesítés vagy egy gyászjelentés. Egy-egy árulkodó szóból egy egész korszak gondolkodását olvassa ki.

Az LTI-ben kiemelt figyelem jutott a zsidók számára. Ezzel kapcsolatban álljon itt két példa. „A totalitásra való törekvés a szervezési lázat egészen […] a macskákig levitte: az állatvédő egyletben nem kellett többé adót fizetnem a macskáimért, mert a »Német Macskalét«-ben – szavamra mondom, így hívták akkoriban az egylet pártlappá lett közlönyét – nem lehetett többé helye olyan fajukról megfeledkezett lényeknek, amelyek zsidóknál tartózkodtak. Később azután elvették tőlünk a háziállatainkat: a macskákat, a kutyákat, sőt a kanárimadarakat is, és megölték őket. Nem szórványos esetekben vagy egyéni aljasságból, hanem hivatalosan és szervezetten, és ez egyike azoknak a szörnyűségeknek, amit semmiféle nürnbergi per nem ítélt el.”

„Most, amikor a zsidócsillagot bevezették, többé nem volt fontos, hogy vajon a zsidóházak széjjel vannak-e szórva, vagy külön negyedet képeznek, mert a csillagos zsidók mindegyike magában hordozta a saját gettóját, mint csiga a házát. És mindegy volt, hogy abban a házban csak zsidók vagy pedig árják is élnek, mert az ajtókon minden név fölé ki kellett ragasztani a csillagot. Ha a feleség árja volt, akkor az ő nevét a csillagtól távolabb kellett kiírni és az árja szót utána tenni.

Aztán medúzaszerűen felbukkantak a lakásajtókon másfajta cédulák is: »Itt lakott a Weil zsidó.« Ebből tudta a postásnő, hogy nem kell többet fáradnia az új cím után, a feladónak pedig ezzel az eufémisztikus megjegyzéssel küldték vissza a borítékot: »A cím megváltozott«. Ez a »megváltozott« az LTI lexikonában, a zsidó fejezetben félelmetes mellékjelentést kapott.”

Hanna Krall: Egy lépéssel az Úristen előtt

Fordította: Gimes Romána
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003]

Marek Edelman, a Zsidó Harci Szövetség fegyveres ellenállója, aki huszonkét évesen lett a varsói gettófelkelés parancsnokhelyettese, még közvetlenül a háború után megírta és közreadta Harcol a gettó című könyvét (amelyből a Múlt és Jövő című folyóirat 1995. 4. számában olvashatunk részleteket), aztán hosszú ideig csak a szakmájának élt: időközben neves szívspecialistává vált. Hanna Krallnak, a lengyel újságírónőnek – aki lengyel családok segítségével vészelte át gyerekként a háborút – a hetvenes években mégis sikerült megszólaltatnia Edelman doktort, aki három évtizednyi hallgatás után rászánta magát, hogy beszéljen a gettóban átéltekről.

Hallgatását, mint a beszélgetésből kiderül, részben szkepszise is indokolta: Edelman doktor úgy gondolta, mai világlátásunkkal, morális érzületünkkel nehezen érthetjük meg, mi is történt valójában a varsói gettóban, különösen a gettó likvidálásának periódusában, amikor néhány hét alatt négyszázezer embert deportáltak a treblinkai haláltáborba. „Ebben az iskolában volt a kórházunk” – mutatja beszélgetőtársának. „Szeptember nyolcadikán, az akció utolsó napján likvidálták. Fönt, néhány teremben gyerekek voltak; mikor a németek beléptek a földszintre, az orvosnőnek még volt annyi ideje, hogy mérget adjon be a gyerekeknek.

Na látod, hogy nem értesz semmit az egészből? Hiszen az orvosnő megmentette őket a gázkamrától, ez rendkívüli dolog volt, hősnek tartották érte az emberek.

A kórházban a betegek a földön feküdtek, és arra vártak, hogy bevagonírozzák őket, az ápolónők pedig megkeresték a nagy tömegben az apjukat és az anyjukat, hogy a mérget befecskendezzék nekik injekciós tűvel. A legközelebbi hozzátartozóknak tartogatták a mérget, ez az orvosnő pedig idegen gyerekeknek adta oda a saját ciánkáliját!”

Edelman doktortól távol áll mindenféle lapos moralizálás, vagy épp önmaga és a felkelés vezetői utólagos heroizálásának szándéka. „A halál árnyékában élt, s a halál lassanként elvesztette nyomasztó titokzatosságát. Edelman doktor túllépett rajta, valami lényegesnek jutott a birtokába, mint a biblia prófétái. E nélkül a katarzis nélkül társai sem tudtak volna oly méltósággal meghalni a Mila utcai bunkerben” – írja Kovács István. Edelman a túlélőnek ezzel a katartikus keserűségével, néha kényszeredetten, ám mindvégig teljesen nyíltan, frázisoktól mentesen, lapidáris tömörséggel számol be a gettóbeli szenvedésről és az ellenállásról („Csak a halál nemének megválasztásáról volt szó” – összegzi a felkelést); az orvos távolságtartásával beszél az éhhalál mechanizmusáról; de őszinte csodálattal szól a gettó névtelen hőseiről, és a halálba hurcoltak nyugalmáról: „Gyerekem – mondta később nekem –, értsd meg: azok az emberek nyugodtan és méltósággal mentek a halálba. Szörnyű dolog, ha az ember nyugodtan megy a halálba. Sokkal nehezebb, mint lövöldözni. Az ember sokkal könnyebben hal meg fegyverrel a kezében – nekünk sokkal könnyebb volt, mint annak, aki a vagonba szállt, aztán vagonban utazik, aztán gödröt ás magának, aztán meztelenre vetkőzik […] Érted már?”

Primo Levi: Akik odavesztek és akik megmenekültek

Fordította: Betlen János
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990]

„Számos túlélő megemlíti – írja az olasz író 1986-ban írt utolsó művének előszavában –, hogy milyen előszeretettel vágták az SS-katonák a foglyok szemébe a cinikus figyelmeztetést: „Akárhogy végződik is ez a háború, az ellenetek vívott háborút már megnyertük; egyetlenegy sem marad meg közületek tanúnak, és ha valamelyikőtök mégis megúszná, a világ úgysem hinne neki. Egyesekben talán ébred majd némi gyanú, lesznek talán viták is, a történészek kutakodnak talán a múltban, de bizonyosság nem lesz, mert a bizonyítékokat veletek együtt meg fogjuk semmisíteni. És ha valami bizonyíték mégiscsak fennmaradna, ha valamelyikőtök mégiscsak megmaradna, az emberek akkor is azt mondják majd, hogy az olyan szörnyűségeket, mint amikről beszéltek, egyszerűen nem lehet elhinni: azt mondják majd, hogy mindez merő propaganda, egyszóval nekünk hisznek majd, akik mindent letagadunk, nem pedig nektek. A lágerek történetét mi mondjuk majd tollba.”

A nácik próféciái szerencsére nem teljesedtek be egészen. Ám, hogy elmondható-e és megérthető-e az, ami ott történt, azóta is kérdés. A holokauszt egyik nagy krónikása, Primo Levi utolsó könyvének is ez az egyik kulcskérdése. A könyv mindegyik fejezete lényegében önálló esszé. Az elsőben, amely A sértés emléke címet viseli, az emlékezet és a valóság viszonyáról elmélkedik: vajon elmondható-e, szavakba önthető-e Auschwitz, s vajon az emlékezet, amely előhívja a szavakat, hiteles lehet-e egyáltalán. Levi végig az emberi magatartás titkait, rugóit kutatja: a németekkel együttműködő rabtársakét; a kéjjel gyilkoló sonderkommandósét; az értelmiségi fogolyét; vagy éppen – az Ember ez? című könyvére reagáló németországi olvasói leveleket elemezve – a bűnbánatra hajló és magát menteni igyekvő német olvasóét; de a túlélőét, az egykori rabét is, akit önvád mardos, amiért éppen ő maradt életben, netán egy erre érdemesebb rabtársa helyett. Levi önmagáról mint túlélőről is kíméletlenül őszintén beszél, és olyan mélységekbe száll alá, ahonnan már nem volt számára visszatérés a normális életbe. Lelke a táborok felszabadítása után negyven évvel sem tudott felszabadulni, és a holokauszt-irodalom legkiemelkedőbb alakjaihoz, Tadeusz Borowskihoz, Paul Celanhoz és Jean Améryhez hasonlóan, egy évvel könyvének befejezése után önkezével vetett véget életének.

Primo Levi: Ember ez? – Fegyvernyugvás

Fordította: Magyarósi Gizella
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994]

A kötet az Auschwitzot megjárt, vegyészből lett olasz író két könyvét tartalmazza. Az Ember ez? című visszaemlékezés közvetlenül a háború után, 1947-ben jelent meg először Olaszországban. „Szerencsémre – írja könyve előszavában a szerző – csak 1944-ben, vagyis azután deportáltak Auschwitzba, hogy a német kormány a mind nagyobb munkaerőhiány miatt úgy döntött, hogy meghosszabbítja a megsemmisítésre szánt foglyok életkorát, s ezért érezhetően javított az életkörülményeken, és ideiglenesen felfüggesztette azt a gyakorlatot is, hogy egyes egyének kényük-kedvük szerint öldökölhessenek. Könyvem ezért nem is tartalmaz olyan kegyetlen részleteket, amelyeket ne ismerne már az egész világ a haláltáborok nyugtalanító történetéből.” Ez a könyv mégis a normális képzelettel felfoghatatlan mindennapos szenvedések és megaláztatások, pontosabban a szenvedők és a megalázottak krónikája. A szenvedők és megalázottak névvel és arccal rendelkező valós személyek, akiknek jellemét, egymáshoz fűződő viszonyát és a táborbeli körülményekkel kialakított kapcsolatait hozza közel az író. Levi – akinek vegyész mestersége mentette meg az életét, a láger egyik laboratóriumában dolgozhatott – kezdettől fogva jegyzeteket készített, élete kockázatása árán, hogy majd élethűen mondhassa el a láger mindennapjainak történéseit. Ragyogó író volt, aki mesterien értett ahhoz, hogy irodalmi rangra emelje a dokumentarizmust.

Az évekkel később írott Fegyvernyugvás szerves folytatása az előző műnek. 1945 januárjának elején kezdődik, azon a napon, amikor egy orosz járőr először pillantja meg a Buna-Monowitzban (az auschwitzi lágerkomplexum egyik táborának székhelyén) létesített kórház haldokló emberroncsait. Ez a könyv a gyógyulás kálváriája, pontos és éppoly tárgyilagos elemzése újabb táboroknak és hosszú utazásoknak. Táboroknak, amelyeket nem a pusztítás, hanem a gyógyítás céljából hoztak létre, de mégiscsak táborok, amelyekben jó, hogy dolgozni is kell néha, de amelyekben gyötrő a tétlenség, mert így maróbb a vágy a valós emberi-társadalmi kapcsolatokra. Táborok, a maguk kemény viszonyaival, érdekes embereivel és történeteivel. A történet 1945. október 19-ig, a Torinóba való hazaérkezés napjáig tart.

Kazimierz Moczarski: Beszélgetések a hóhérral

Fordította: Gimes Romána
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981]

A könyv szerzője a második világháború idején a Honi Hadsereg, illetve a Földalatti Harc Vezetőségének tagjaként küzdött a megszálló német hadsereg ellen. A háború után, 1945 augusztusában az új rezsim koholt vádakkal életfogytiglani halálra ítélte, 1949 márciusában pedig, hallatlan cinizmussal, két hitlerista háborús bűnössel zárták egy cellába: Gustav Schielkével, valamint Jürgen Stroop SS-tábornokkal, aki 1943. április 19-től a varsói gettó felszámolását irányította. „Moczarskit elítélői minden bizonnyal tudatosan zárták közös cellába a náci háborús bűnösökkel. Lelkileg akarták megnyomorítani azáltal, hogy azokkal, akikkel egykor élethalálharcot vívott, közös szalmazsákra kényszerítették, s a börtön sajátos viszonyai között sorstársukká avatták. E felülről húzott pokoli egyenlőségjelnek köszönhetjük a történeti irodalomban egyedülállónak számító művet. […]

Az egyéni és közösségi sorsokat, eszméket, történelmi korszakokat és eseményeket kibontó dialógusok révén még inkább belülről szemlélhetjük a fasizmus genezisét, embert és Istent, szellemet és hitet megégető, világot lángba borító kifejlődését. Nemcsak a masírozó barnaingesek egybemosódó sorait látjuk, hanem a horogkereszt alatt felsorakozottak szeme fehérjét is, a magasba lendülő kezek eget hasogató tarlóján az életvonalakat, a kelepelő géppisztolyok ravaszán a vöröslő mutatóujjakat. A fiatal nemzedékek számára már megemészthetetlen fasizmusmeghatározások mögött emberileg megközelíthetővé válik ennek az embert tagadó »eszmerendszernek« a lényege, taszítóvá a gyakorlata. Mert Jürgen Stroop személyében »hús-vér« képviselőjével szembesülünk a hitelesítő lencsén, Kazimierz Moczarskin keresztül. Stroop az akasztófa árnyékában, miután megbizonyosodik róla, hogy újdonsült lengyel cellatársa nem besúgó, »kibeszéli« életét a legintimebb részletektől a párttitkokig, őrvezetői előléptetésétől SS-tábornokságáig” – írja a dokumentumregényről a kötet előszavában Kovács István.

A Beszélgetések a hóhérral öt fejezeten keresztül tárgyalja a Grossaktiont, a varsói gettófelkelés felszámolását.

Radnóti Miklós: Napló

[Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989]

A költő füzetlapokon, irkákon, valamint vászonkötésű „könyvében” fennmaradt feljegyzéseit tartalmazó naplókötet alapján az 1934 júliusa és 1943 márciusa közötti időszak történéseiről kaphatunk képet. Az első évek naplóiból nyomon követhetjük, mit is jelentett Radnóti mindennapjaiban a fasizmus és a háború közeledése. Néhány bejegyzés:

„Szeged, 1934. augusztus 31. Utca és irodalom: a régi eset. A fogason az elkobzott könyvvel. A Hašek. Miért? Mert antimilitarista? Igen…”

„1937. december 27. …Halál… Egyike a legszebb magyar szavaknak. A hangkép és jelentés tökéletes egybefonódása. A h borzalma, az a-á elnyújtott rémülete, vagy csodálkozása és az l-ek síkos simasága.”

„1939. július 18. …Estefelé Dezső behoz a szobámba egy Hétfő Reggelt. Kinyitom: »A művészi erőket a legsúlyosabb beavatkozások árán is hozzá kell idomítani az általános világnézeti törekvésekhez.« Hitler beszéde a művészetről.”

Aztán „1940. szeptember 5. Behívtak, »azonnal« jelzéssel”. „December 18. szerda. Reggel ötkor itthon. Megfürdöm, megyek Gödöllőre. Este leszerelve.” A két dátum között az első munkaszolgálatos periódus fizikai és lelki szenvedéseinek krónikája. Majd 1942. július 1-jétől 1943. március 14-ig, nyolcvan oldalon keresztül, a második munkaszolgálatos időszak tárgyszerű pontossággal megírt eseményei. Néhány feljegyzés ebből a periódusból:

„1942. július 5. Sárga karszallagot kapunk és katonasapkát. Holnap tífuszoltás. Mély közönyben élek. A sárga szallagot hordom, még »büszke« sem vagyok rá, mint sokan itt. De nem is szégyellem. Jobb lenne büszkének lenni…”

„Július 7. …Engem H. tizedes motoz, hallom, hogy halkan szitkozódik, »hogy lehet valakinek ennyi kacatja!« »Forduljon meg!« Megfordulok. »Ez mi?« »Arany János költeményei, az a Toldi például.« »Minek?« »Olvasni.« A Toldi szerelmének már leszakította kotorászás közben a címlapját, látom. Tűnődik, majd elviszi megmutatni.”

„Okt. 19. Hétfő. Tegnap zuhogó esőben rakjuk a szenet nyolc óra hosszat, négyen egy vagont s négyen le, kutyákba. Hajszolnak, nincs gőz, kell a szén. Az ingünk is beázik, folyik a jéghideg víz a hátunkon, fú a szél.”

„Okt. 20. Tegnap újra szén, öt vagont fel s le. Hajszolnak. Meddig bírom? Egykor fekszünk, fél kilenckor ébresztő, délelőtt takarítás, „tisztálkodás”, 12-kor ebéd, 1/2 2-kor indulás a gyárba, négy km gyaloglás. Állati lét. Éjszaka már fázunk. Már telik újra a hold. Élesden azt hittem már, hogy a következő holdtölte otthon ér. S tegnap éjszaka, a hold ragyogásában, mikor vonszoltuk magunkat Nagytelekmajor felé, a szállás felé, – éreztem, hogy nem kerülök már haza sohasem. Tiszta volt a fejem, hideg volt, – ez a sorsom – gondoltam. Vagy csak a fáradtság volt? Úgy bíztam a leszerelésben… Ha nem mennénk zárt rendekben, egyszerre lépve, összeesnénk. Egymást visszük. Nem én, nem ő megy, a szakasz megy, a szakasz vonszolja magát előre.”

És a napló utolsó, félelmetes bejegyzése, 1943. március 14-ről. „Csak délben engednek haza, estig. Délig döglöm a szalmazsákon és vakaródzom. 10 óra felé fölmentem az udvarra, körül az ablakokban remegő fejű nyolcvan és kilencvenéves aggastyánok állnak, kis fekete sapkákban és néznek. Készülnek mellénk, a halottas kamrába. Visszamenekülök.”

Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok

[BFI, Budapest, 1994, 2. bővített kiadás]

Szenes Sándor interjúkötetének alaptémája a keresztény–zsidó viszony múltja és közelmúltja, a magyar egyházak viszonya a fasiszta fajelmélethez és népirtó antiszemitizmushoz. Sorrendben a következők szólalnak meg a könyvben: Éliás József nyugdíjas református lelkész, a protestáns embermentő szolgálat, a Jó Pásztor Bizottság volt lelkésztitkára, később igazgató-lelkésze; Küllői-Rhorer Mária, Székely Mária fordító, tolmács, a Jó Pásztor munkatársa, aki 1944-ben lefordította az Auschwitzi Jegyzőkönyvet; dr. Zakar András nyugalmazott katolikus lelkész, Serédi Jusztinián, majd Mindszenty József hercegprímás volt titkára; Török Sándor író, újságíró, az 1944-ben működött Magyar Keresztény Zsidók Szövetségének egykori ügyvezető elnöke; Hetényi Varga Károly tanár, az egyházi antifasiszta ellenállás és embermentés kutatója; valamint dr. Kis György katolikus esperes plébános, aki Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával címmel könyvet írt a keresztény–zsidó viszonyról.

„Partnereim témáinkkal összefüggésben 1944 eseményeiről személyes emlékeik, ismereteik alapján olyan keresztmetszeteket mutatnak be, amelyek a kormányzói Várpalotától a hercegprímási rezidencián át a gettókig, a gázkamrákig rétegződnek” – írja könyve bevezetőjében az interjúk készítője. A beszélgetések alapján képet kaphatunk az 1944 áprilisában Budapestre jutott ún. Auschwitzi Jegyzőkönyv rendkívüli körülmények közötti fordításáról és sorsáról; az evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor által vezetett és a Nemzetközi Vöröskereszt által támogatott Jó Pásztor nevű szervezetnek az üldözöttek érdekében kifejtett tevékenységéről és gyermekmentő munkájáról; valamint arról, hogy a magyar egyházak és vezető egyházi személyek milyen álláspontot képviseltek a zsidótörvényekkel, majd a deportálásokkal kapcsolatban, és milyen tevékenységet folytattak a vészkorszakban.

A gazdag fényképanyaggal illusztrált, jegyzetekkel és a holokauszt történetének eseményvázlatával kiegészített kötetet a közelmúltban elhunyt nagy hatású teológus, Nyíri Tamás kiváló tanulmánya vezeti be, melyben arra a fájó kérdésre keresi a választ, hogy „mi volt a történelmi egyházak erkölcsi csődjének az oka, mivel magyarázható, hogy egyes papok, lelkészek, zárdák, egyházi intézmények és keresztény világiak egyértelmű hősiessége ellenére az egyház mint testület és szervezet nem fordult szembe kellő időben a modern, tömeggyilkos antiszemitizmussal?” A kötet második kiadása pedig kiegészül az Auschwitzi Jegyzőkönyvnek a szövegével, amelyet két fiatal szlovák fogoly írt az auschwitzi koncentrációs táborból való szökése után, s amely jegyzőkönyv – mint a kötet beszélgetéseiből kiderül – a vidéki zsidóság deportálása idején már ott volt Horthy kormányzó és a történelmi egyházak főpásztorainak asztalán.

Szép Ernő: Emberszag

[Osiris Kiadó, Budapest, 2000]

Az Emberszag Szép Ernő (1884–1953) utolsó nagyobb szabású prózai munkája, az író munkatáborban töltött napjainak krónikáját, valamint a Pozsonyi úti csillagos ház – ahol az író júniustól október közepéig lakott – mindennapjainak remekmívű rajzát nyújtja. A részletesen, naplószerű pontossággal elbeszélt események 1944. október 20-án kezdődnek – mikor is Szép Ernőt és a Pozsonyi úti ház zsidónak minősített férfilakóit előbb egy Kerepesi úti sportpályára, majd onnan, immár több ezer sorstársukkal együtt, két napig tartó gyalogmenetben a Veresegyházától néhány kilométerre levő téglagyárba hajtják, hogy a közeli mezőn tankcsapdákat ássanak a közeledő vörös hadsereg feltartóztatására – és november 9-ig tartanak, amikor a nyilasoktól a hadsereg fennhatósága alá került sáncásó hadból a menlevéllel rendelkezők, valamint a hatvan év felettiek visszatérhettek Budapestre.

„Hogy másnaptól, november 10-étől kezdve mi történt velem, meg mindnyájunkkal, azt már nem mesélem. Azt leírni és azt elhinni, érzésem szerint, nem is szabad.” Ezzel a mondattal zárul a szubjektív, de minden részletében hiteles krónika, amelyet az emberi cselekedetek és szenvedések éles szemmel és elfogulatlanul megfigyelt elbeszélése közben is jellemez valamiféle részvétteljes szemérmesség, az erőszak esztelen tébolya előtt értetlenül álló írónak a szenvedés aprólékos részletezésétől való tartózkodása, aki ennek ellenére igazságtalanul meghurcolt emberek fájdalmát és kínját kénytelen maga előtt látni, és elszenvedni nap mint nap. „Én a kínkeserves éjszakáimon avval békéltetem magam, hogy hiszen talán megírom majd e viszontagságot, érdekes lesz. De ezek a vakon szenvedők, ezek a meddők, ezek mivel enyhülhetnek, mivel vigasztalódhatnak ezek? Így fájt a szívem azokér is mindig, azokér a civilekér, akik rosszul jártak a nővel; nem írnak verset meg regényt, hanem megölik magukat.”

Szép Ernő prózáját a történeti anyag súlyossága ellenére is finom elegancia, lírai könnyedség hatja át; már-már gyermeki naivitás, a szemlélődő ember rácsodálkozása tébolyult korára. Többek között a megformálásnak ez a sajátossága és a remekül megrajzolt emberi portrék teszik különösen széppé és hitelessé ezt a könyvet.

Sztehlo Gábor: Isten kezében

[Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítvány, Budapest, 1994, 3. kiadás]

Az evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor 1944 márciusának végén kapta meg egyházától a megbízatást, hogy legyen az evangélikus egyház képviselője a Jó Pásztor nevű protestáns egyesületnél, amely zsidó származású keresztények között végzett hitbuzgalmi és érdekvédelmi munkát, majd a német megszállás után emberek, mindenekelőtt árván maradt gyermekek mentésével foglalkozott. A misszió a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával 1944. október 5-én nyithatta meg első gyermekotthonát, amelyet aztán újabb és újabb otthonok megnyitása követett. Az otthont vezető Sztehlo Gábort egyháza november 1-jén tartós szabadságra küldte, hogy minden idejét az üldözött gyermekek megmentésének szentelhesse.

Erről az 1944 márciusától 1945 márciusáig tartó gyötrelemmel teli időszakról szól a krónika, melyet a lelkész a hatvanas évek első felében, Svájcban vetett papírra. „Álom volt – írja könyve előszavában –, és mégis eleven, húsba vágó valóság. Rossz álomnak is nevezhetem: rossz álom, hogy annyi emberi nyomorúság és aljasság létezhet a földön; de csodálatos álom, hogy Isten nyilvánvaló szeretete akkor sem hagyott el bennünket. Az emberi bűn mérhetetlensége és Isten szeretetének végtelensége mutatkozott meg számomra ebben az álomban, és így kaptam választ a magam és mások kínzó kérdéseire.”

A lelkész beszámol a mentés nehezen induló korai szakaszáról, kezdeti félelmeiről és az egyház tanácstalanságáról; majd arról, hogy mekkora lökést jelentett a mentés számára a Vöröskereszt agilis megbízottjának, Fridrich von Bornnak erélyes fellépése és támogatása; ír a házak megszervezéséről, az elhelyezett gyermekek és a jó néhányukkal együtt tartó szülők élelmezéséről, bújtatásáról; s végül arról, hogy Budapest felszabadulása után miként bontakozott ki az új feladat, s lett a Pasaréti úti otthon, felekezeti különbség nélkül, az árván maradt gyermekek gyűjtőhelyévé.

„Különös helyzet volt – írja Sztehlo Gábor –, hogy több otthonban a társadalom szélső pólusai találkoztak: arisztokraták és proletárok, nagykereskedők és kispolgárok, illegális kommunisták és jobboldali mentalitásúak gyermekei verődtek össze. Nálunk egyedül az volt a kérdés: rászorul-e a segítségre az a gyermek?

A gyermekek többnyire nem tudták egymásról, ki honnét való. Annyi zűrzavar, hányódás után egyelőre csak az volt a fontos, hogy meleg szobában legyenek, élelmet kapjanak, játszhassanak a pajtásaikkal. Emlékeket nem bolygattak, nem is igen meséltek előző életükről. A nagyobbak már jól tudták, hogy a múltról, szülőkről, rokonokról s azokról, akik eddig befogadták őket, jobb hallgatni.”

Ladislaus Szücs: Létszámellenőrzés: Haláltábor orvosa voltam

Fordította: Tandori Dezső
[Palatinus Kiadó, Budapest, 1998]

Ladislaus Szücs, azaz Szücs László 1909-ben született Marosvásárhelyen. Lipcsében szerzett orvosi diplomát, méghozzá a náci hatalomátvétel évében, az utolsó nem árja hallgatók sorában. 1944 nyarán, feleségével együtt, Marosvásárhelyről deportálják Auschwitzba. Innen – már felesége nélkül, aki végül a háború utolsó napjaiban veszítette el életét – Mauthausenbe kerül, aztán a Melk melletti munkatáborba, végül az ebensee-i koncentrációs táborba. Itt éri 1945. május 5-én a szabadulás.

Az orvos, aki jelenleg Kölnben él, közel fél évszázad eltelte után vállalkozott arra, hogy megírja döbbenetes lágeremlékeit. „Szücs valódi írói tehetséggel meséli el a táborok mindennapjait, a kegyetlen, megható és megrendítő történeteket. A Létszámellenőrzés hiteles dokumentum, századunk legkegyetlenebb történelmi pillanatainak döbbenetes erejű ábrázolása, de a személyes élmény hatása miatt több is mint kordokumentum. A Létszámellenőrzés kitűnő regény, az életből vett valódi hősökkel; ma is tanulni lehet belőle: szeretetet, életbölcseletet, s bármennyire meghökkentő: humort is, ami legtöbbször egyetlen esély a túléléshez. A Létszámellenőrzés az életben maradás lebilincselő krónikája, századunk hétköznapi hősének, egy talpig becsületes embernek a tanúságtétele.” (Részlet a könyv fülszövegéből.)

Szücs könyvének egyik epizódjában egy SS-szel folytatott sakkpartijára emlékezik: „Nyilván, hogy unalmát űzze, Wohlrab újabb macska-egér játékot kezdeményezett velem. Szerencsére tudtam, hogy vele mindig vigyáznom kell, mert „kibiztosított” természete mellett valódi revolvere is volt, meg egy jó SS-tőrkése. Sajnos, elárulhattam neki valamikor, hogy értek egy kicsit a sakkhoz, hát kihívott egy partira, egy borús délutánon. Mit tehettem: huzigáltam a ragacsos figurákat, és vigyáztam, nehogy megverjem ellenfelemet. Meglepő volt, hogy ez nem nagyon akart sikerülni – holott csapnivaló játékos voltam. Egyszer aztán elnézhettem valamit (nagyon kellett igyekeznem olyan értelemben is, hogy észre ne vegye, direkt hagyom őt nyerni – az sértés lett volna, s talán rám nézve halálos!), elnéztem a dolgot, mondom, mert ott tartottunk, hogy egylépéses matt elé került a SS. És ezt be kellett adnom, mert láthattam rajta, hogy ő is látja.

– Sakk és matt – mondtam hát kissé kétségbeesett hangon. Csak nézett rám gunyorosan, aztán lassan előhúzta tőrét. Mellkasomnak szegezte. Dermedt csend támadt. Aztán kegyesen följebb emelte kezét, a penge hegyét beledöfte zubbonyom vállába, átszakította a papírvékony anyagot – szerencse, hogy védőrongyok épp nem voltak rajtam, ez lett volna csak a lebukás! –, és hamarosan azt érezhettem, hogy a kés utat talál a bőröm alá. Folyni kezdett a vérem.

– Na, mi van, zsidó, betojtunk? – kérdezte. – Legalább lovaggá vagy ütve általam. És legalább látom, miért nincs rajtad kívül egyetlen zsidó lovag sem a világon.

Kirántotta bőröm alól a tőrt, köpött egyet, távozott.”

Zsolt Ágnes: Éva lányom

[Új Idők Irodalmi Intézet, Budapest, 1948]

„Éva, mióta barátnőjét, a kis Münzer Mártát 1941-ben jóformán a tejszínhabos eper mellől a vagonba tették, különös módon megváltozott. Valóságos idegbajává vált, hogy ő és mi mindannyian, akiket szeretett, erre a sorsra juthatunk. Nehéz volt az érzékeny, rendkívül értelmes kislányt ettől a már-már kényszerképzetévé fajult félelmétől megszabadítani. Amint naplójában is olvasható, valahogy megnyugtattuk akkor még logikusnak látszó magyarázatokkal. Márta sorsán érzett fájdalma azonban mély nyomokat hagyott benne” – írja a vékony könyvecske előszavában Éva édesanyja, Zsolt Ágnes (a naplóban Ágiként szerepel), aki nem sokkal második férjének, Zsolt Bélának folytatásokban közölt regénye, a Kilenc koffer megjelenése után adta közre korábbi házasságából származó kislányának, az Auschwitzban elpusztult Heymann Évának a nagyváradi gettóban írt naplóját. (A könyv Eva Heymann neve alatt azóta kétszer is megjelent Izraelben.) A napló Éva tizenharmadik születésnapján kezdődik és 1944. május 30-ig tart, amikor már elkezdődött a nagyváradi zsidóság deportálása.

A kislány a következőképpen számol be a deportálás előtti házkutatásról: „A két rendőr, aki értünk jött, nem is volt barátságtalan. Csak elvették nagyapáéktól meg Ágiéktól a jegygyűrűt. Ági egész testében reszketett, és nem volt képes egyedül lehúzni a jegygyűrűjét. Végül a nagyapa ráncigálta le az ujjáról. Aztán átvizsgálták a koffereinket, nagyapáét nem engedték elvinni, mert igazi disznóbőrből van. Nem engedtek semmiféle bőrből való holmit vinni, azt mondták, háború van és a bőr kell a katonáknak. Nekem sem engedték a piros retikülömet magammal hozni, strandtáskákat hoztunk, meg nagymama szövetretiküljét. Az egyik rendőr meglátta a nyakamban a kis aranyláncomat, amit születésnapomra kaptam. Még mindig nem tudják, mondta a rendőr, hogy nem szabad aranytárgyat maguknál tartaniok! Ez most nem zsidó magántulajdon többé, hanem nemzeti vagyon.”

A kislány, mint Zsolt Ágnesnek a napló elé írott bevezetőjéből megtudhatjuk, június 6-án érkezik Auschwitzba, és október közepén Mengele utolsó nagy szelekciójának lesz az áldozata. A Zsolt Ágnes által bizonyos mértékben rekonstruált napló közreadását történeti értékén túl az édesanya lelkiismeret-furdalása is indokolta, aki tizenhárom éves kislányával ellentétben, a Kasztner-akciónak köszönhetően, elkerülte a lágert, és túlélhette a háborút. „Azóta élünk: hurcoljuk magunkkal ezt a sötét uszályt, a meggyilkolt anya, testvér és kislány gyászának uszályát, melynek nincs vége, míg élünk. Bocsássanak meg a gyilkos urak, hogy néha meglebbentjük, beszélünk róla. Éva most lenne 16 éves. Legfeljebb az őszi vihart kérhetem meg, hogy pillanatra enyhüljön szellővé, amikor a hamvait hordja” – írta Zsolt Béla felesége könyve kapcsán, 1947-ben. Pár évvel később Zsolt Ágnes, a nem múló önvád súlya alatt összeroppant, s öngyilkosságot követett el.

További ajánlott irodalom

Márai Sándor: Napló, 1943–44

Helikon Kiadó, Budapest, 2004.

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984, I. kötet, különösen: 128–129., 134–136., 268–270., 290–291., 482–483. o.

Vas István: Mért vijjog a saskeselyű? I–II.

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981.

Levelek

Erdei Gyöngyi – Irás Katalin: Utolsó levelek. Töredékek a magyar holocaust ismeretlen irodalmi dokumentumaiból. (Dokumentumválogatás Sárközi György, Bálint György, Szerb Antal, Radnóti Miklós, K. Havas Géza, Elek Artúr, Halász Gábor, Gelléri Andor Endre, Honti János, Mohácsi Jenő, Farkas István, Pap Károly utolsó leveleiből.)

Múlt és Jövő, 1994. 4. sz. 24–37. o.

Etty Hillesum: Levelek Westerborkból

In uő.: A megzavart élet. Gondolat Kiadó, Budapest, 1994. 174–184. o.

Szerb Antal levelei feleségéhez 1944-ből

Újhold-Évkönyv, 1991. 1. sz. 284–297. o.

Antológia

Ember Mária: Siratóének

[Magánkiadás, Budapest, 1994]

A könyv egyszerű emberek és ismert írók írásaiból összeállított antológia. Az „írás” szó szerint veendő: jelenti a levelezőlap néhány sorát, egészében vagy részleteiben közölt leveleket, náci háborús bűnösök bíróság előtt tett vallomásainak jegyzőkönyveit, kézirattöredékeket, tudományos és szépirodalmi művekből vett részleteket, kiadatlan naplófeljegyzéseket, versidézeteket; valamint rajzokat, grafikákat is. A szerző a kötet nagyobb egységeit egy-egy beszédes gyűjtőszó vagy földrajzi név (pl. Munkaszolgálat, Bejöttek…, A sárga csillag, Budapest–Hegyeshalom) köré szervezte, amelyek az Auschwitz felé tartó végkifejlet stációira utalnak. Ember Mária a kötet összeállításáról és műfajáról a következőképpen szól könyve előszavában: „A film hatásáról kellene vallanom, a dokumentumfilm hatásáról. Amit de mennyien intéznek el affektált kézlegyintéssel. »Beszélő fejek!« – mondják lekicsinylőleg.”

Én éppen azokat a „beszélő fejeket” irigyeltem el Sára Sándor felejthetetlen filmsorozatából, amely a II. magyar hadsereg krónikája volt. Ma is látom magam előtt az arcokat, amint szinte áttűnnek egymásba, szinte egymás szájából veszik ki a szót. A vágástechnika koncepciózus alkalmazásával a rendezőnek sikerült érzékeltetnie az élmény tömeges voltát.

Ám ez itt nem film. Ez könyv. A „vágástechnika” más. Itt forrásokat kell megjelölni, olykor lábjegyzeteket adni…

Közelebbi műfaj lehetne a tőlem távolabbi szavalókórus. El tudnám képzelni, hogy különböző hangokon hangzik el mindez pódiumon, s végül egyetlen siratóénekké olvad össze, prózában.”

Pécsi Katalin (szerk.): Itt nincsenek pillangók? Mai zsidó próza

[PolgArt, Budapest, 2000]

Az antológia jórészt a második világháború utáni magyar, amerikai, francia és izraeli prózairodalom kiemelkedő, zsidó tárgyú darabjaiból, illetve – azt kiegészítendő – esszéiből válogat, az elbeszéléseket, regényrészleteket tematikus blokk köré rendezve. Ezek közül – témánk szempontjából – mindenekelőtt a kötet első és második fejezetének szemelvényei fontosak. A történelem gyönyörűsége című első blokkban holokauszt témájú művekből olvashatunk szemelvényeket: Aharon Apelfeld, Jerzy Kosinsky, Nyíri János, Andrzej Szcypiorski, Somlyó György, Konrád György, Kertész Imre, Tadeusz Borowski, Primo Levi és Bruno Bettelheim műveiből.

Az Előttem az élet címet viselő második blokk pedig a holokauszt túlélőinek és második generációjának világába kalauzol I. B. Singer, Romain Gary, David Scheinert, Émile Ajar, Bárdos Pál, Claude Gutman, David Grossman és Helen Epstein írásainak segítségével.

Diákoknak ajánlott irodalom

Mary Berg: Napló a varsói gettóról

Fordította: Gimes Romána
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990]

Mary Berg (eredeti nevén Miriam Wattenberg) 1939. október 15-én, 15. születésnapján fogott naplója írásába. Az utolsó bejegyzés dátuma: 1944. március 5, mikor is több mint négyévnyi szenvedés után Mary egy menekültekkel teli óceánjárón családjával együtt elhagyja Európát, s az Egyesült Államok felé indul. A napló egy hónap múlva már meg is jelent New Yorkban. Ez volt az első autentikus beszámoló a háború után a varsói gettóban megtörtént szörnyűségekről.

A nácik által létrehozott legnagyobb gettót 1940 októberében állították fel. Mary és családja a háború első napjaiban Łódzból menekül Varsó felé, a rokonokhoz. A łódzi lakást és Mary apjának régiségkereskedését ezalatt a nácik feldúlják és kifosztják, de a család, Mary anyjának amerikai állampolgársága miatt, még így is a gettó magasabb státusú és viszonylag kedvezőbb sorsú rétegéhez tartozik. A napló külön érdekessége, hogy a gettó mindennapjainak részletes elbeszélése közben e több mint félmilliós közösség társadalmi és vallási tagoltságáról is képet kaphatunk. Ennek a társadalomnak a legalján a vidéki pogromok elől Varsóba menekült és ott rokonokkal, ismerősökkel nem rendelkező szerencsétlenek hada áll, akik utcai koldusként és hajléktalanként tengették életüket, és tömegével haltak meg a gettó utcáin. A szegényházakban helyet kapó menekülteknek legalább volt szállásuk, de az éhínség, az éhség okozta betegségek, a gyógyszerhiány és a szörnyű zsúfoltság nyomán fellépő járványok és a nácik razziái sem őket, sem a lakóházakba zsúfolt tízezrek életét nem kímélték. De e rettenetes nyomor közepette is találkozhatunk jólmenő csempészek és kollaboráns vállalkozók fényűző életével és dicstelen halálával.

Mary részletesen beszámol arról, hogy a gettó lakói milyen hihetetlenül nagy erőfeszítéseket tettek a túlélés és a szellemi ellenállás érdekében. Klubokat, színházakat alapítanak, tanfolyamokat indítanak (Mary egy rajztanfolyam résztvevője), illegális iskolákat, árvaházakat hoznak létre; élénk társasági és művészeti életet élnek, kávéházakat működtetnek, képzőművészeti kiállításokat rendeznek. A lakóházak felásott udvarain, ablakdeszkákon, ládákban zöldséget termesztenek. Aprólékos és pontos beszámolót kapunk a kétségben és rettegésben eltöltött évekről, a nácik mindennapos kegyetlenkedéseiről, a zsidó ünnepnapokra időzített pogromokról és nem utolsósorban a gettó fiataljainak életéről. Nyomon követhetjük a gettó történetét, felállításától és megszervezésétől kezdve egészen lassú agóniájáig, melynek során struktúrájában a gettó egyre inkább egy koncentrációs táborhoz kezdett el hasonlítani, ahol már csak – túlnyomórészt német vállalatok alkalmazásában álló – munkabíró férfiak és nők maradtak.

Mary családjával és hétszáz semleges országbeli, illetve amerikai útlevéllel rendelkező zsidóval együtt, közvetlenül a deportálások megkezdése előtt, 1942 júliusában a Pawiakba, a gettó melletti hírhedt börtönbe kerül. Innen, a börtön ablakából látja a tömeges kivégzéseket és a deportálásokat, köztük az árváival a marhavagonok felé induló Janusz Korczakot is. Naplójának talán legmegrendítőbb soraiban így ír erről: „Dr. Janusz Korczak árváinak otthona már üresen áll. Néhány nappal ezelőtt mindnyájan az ablakban álltunk, és láttuk, amint a németek körülvették az épületet. A gyerekek szépen sorban, egymás kezecskéjét fogva jöttek ki a kapun. Voltak köztük két-három éves csöppségek is. A legidősebbek tizenhárom évesek lehettek. Minden gyerek egy kis batyut tartott a kezében. Kis fehér köténykében voltak. Párosával mentek, nyugodtan, sőt mosolyogva. A leghalványabb sejtelmük sem volt arról, hogy mi vár rájuk. A menet végén dr. Korczak haladt, aki vigyázott, hogy a gyerekek ne kószáljanak el a sorból. Időről időre apai szeretettel megsimogatta egy-egy gyerek feje búbját vagy karját, és elrendezte a sorokat.”

Az amerikai állampolgársággal rendelkezőket félévi raboskodás után egy franciaországi internálótáborba szállítják. Mary ekkor az újabb és újabb Lengyelországból érkező internáltak beszámolói alapján, a gettóban maradt szerettei miatt némi önváddal a hangjában ad hírt a gettólázadásról és annak vérbefojtásáról. Az internáltakat a nácik újabb hosszú év után, 1944 márciusában német hadifoglyokra cserélik ki. Így Mary számára végre megnyílik az út a szabadság felé.

Ecséri Lilla: Napló, 1944. Egy tizenhat éves kislány naplójának eredeti szövege

[T-Twins Kiadó, Budapest, 1995]

A tehetséges, művelt, életvidám budapesti gimnazista lány naplójából úgy tűnik fel a bujkálással, védlevéllel, hamis papírokkal átvészelt megpróbáltatások időszaka, mintha a halálos fenyegetettség nem is létezett volna valójában. „Nem! Nem bírom elhinni, hogy most haljak meg, mikor még nem is éltem. De azt mondják, ha csoda nem történik, hamarosan minket is elvisznek a lepecsételt kocsik a HALÁLBA. Vidéken meg is tették. Egy hónap, s ránk kerül a sor. És mégis jókedvű vagyok. Talán azért, mert nem bírom elhinni. Nem hiszek benne, hogy meghalok.” A bejegyzés 1944. június 9-ről származik. Mintha a lány számára saját személyét illetően semmiféle dermesztő jelentése nem volna a külső fenyegetésnek. Máshol ezt írja: „szerencse, hogy tegnap nem voltam otthon, mert razzia volt, és ötvenéves korig mindenkit elvittek”, vagy „Tegnap megjött a rendelet, hogy mindenki, aki zsidó fajú, zsidónak számít. Vagyis sem az árja-párja, sem a svédség (a budapesti svéd követség által kiadott menlevél) nem ér semmit […] Mindenki meg van róla győződve arról, hogy elvisznek. Sokan azt mondják, hogy dolgozni, sokan, hogy megölnek.” Lélektani tanulmánynak is beillenék ez a napló a serdülőkor vagy ifjúkor hatalmas erőtartalékairól, a már-már irracionális képességről, hogy a leglehetetlenebb helyzeteknek is megleljék a vidám vagy komikus oldalát, hogy képesek legyenek önmagukat és mindazt, ami velük történik mintegy kívülről nézni, és – mint Lilla sűrűn emleget is – élményként kezelni.

Lilla túlélte, az édesanyja nem. 1945. február 20-án tudja meg a lesújtó hírt. Ekkor fakad fel belőle a fájdalom. A napló utolsó bejegyzésének dátuma február 23. „Egyedül vagyok. Szenvedek. Így nem szenvedtem még sohasem. Nem látod ezt? Segíts rajtam! Belepusztulok, és élnem kell és szenvednem kell.”

Anna Frank és Dawid Rubinowicz naplója

[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1962; illetve Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973]

Gyermeknaplók, két olyan gyereké, akik a holokauszt áldozatai lettek, és szinte életük utolsó napjáig naplót vezettek arról, ami körülöttük, velük, bennük történt. Kiadói telitalálat volt annak idején egy kötetben megjelentetni a két, azóta világhíressé lett naplót. Nem is annyira közös témájuk, mint inkább éppen eltérő jellegük miatt.

Dawid egy kis lengyel faluban élt, ahol apja, eladva parányi földecskéjét, tejkimérést vásárolt. Szegények és aligha műveltebbek, mint a korabeli falusi zsidók általában. De Dawid szívében ugyanaz a rettegő szeretet él apja iránt, mint Anna szívében. Anna jómódú német származású hollandiai zsidó család kisebbik leánya, Mozartot hallgat és franciául tanul rejtőzködése idején. Személyiségének különös érzékenysége, már-már kiforrott írói tehetsége révén a gyermeki lélek szenvedéseinek és útkereséseinek olyan árnyalataiba enged bepillantást, melyekről Dawiddal talán beszélgetni sem tudtak volna, ha találkoznak. De annál inkább megértették volna a szeretteikért való aggódás, a holnaptól való rettegés, a halálfélelem és az épp ésszel felfoghatatlan sorsuk feletti döbbenet minden rezzenését.

Anna naplója írói remeklés. Szinte a szemünk előtt bomlik ki tehetsége attól a naptól – 1942. június 14-től – kezdve, amikor első bejegyzését írja Kittynek nevezett naplójába. A több mint két éven át vezetett napló olvasása során nyomon követhetjük Anna érzelmeinek és gondolkodásának fejlődését, aki szemünk láttára érik felnőtté. E folyamatnak már-már félelmetesen pontos analízisét adja, ahogyan önnön testi változásaira, gondolataira, érzéseire, meggondolatlan vagy megfontolt kijelentéseire reagál; ahogyan a környezetét, a felnőtteket megítéli, és ahogy később már megértőbben és némi önváddal reflektál saját korábbi ítéleteire; ahogyan saját zsidóságát és hollandságát kezeli: „Egyszer csak elmúlik ez a szörnyű háború, s akkor újra emberek leszünk, nemcsak zsidók. […] Mi nem lehetünk csak hollandok, angolok vagy bármely más nemzet polgárai, hanem emellett mindig zsidók is vagyunk, és azok is akarunk maradni. […] Ezen az éjszakán voltaképpen azt éreztem, hogy meg kell halnom, s vártam a rendőrséget. Készültem rá, csakúgy, mint a katonák a csatatéren. Szívesen feláldoztam volna magam a hazáért, de most, most, amikor megmenekültem, leghőbb kívánságom, hogy a háború után holland állampolgár lehessek. Szeretem a holland népet, szeretem ezt a hazát, szeretem a nyelvet, és itt akarok dolgozni. Még ha magához a királynőhöz kellene is fordulnom, addig nem tágítok, míg célomat el nem érem.”

Abban is fokozatos érése mutatkozik meg, ahogy istenét keresi, ahogy politizál, és ahogy a napló vége felé eljut jövendő élethivatása tudatos felismeréséig: „Nekem a férjemen és gyerekemen kívül is szükségem lesz valamire, amiben kiélhetem magam. Én a halálom után is tovább szeretnék élni! Ezért vagyok hálás Istennek, hogy olyan adottságokkal jöttem a világra, amelyek segítségével tanulhatok, papírra vethetem mindazt, ami bennem él.”

A naplónak mindezen túl abban van a jelentősége, hogy viszonylag konszolidált körülmények között élő zsidók a szereplői. Ha nélkülöznek is, nem éheznek, nem nyomorognak, közvetlen környezetükben derék, segítőkész keresztények vannak. Ilyen körülmények között a társadalomból való kitaszítottságnak, a szabadságtól való érthetetlen megfosztásnak más aspektusai tárulnak fel, mint a haláltábori beszámolókból: mit jelent kétévi bezártság egy amszterdami bérház néhány szobájába; csak lopva, padlásablakból kémlelni az eget; folyton lábujjhegyen járni nappal, hogy az alant lakók a legkisebb neszt se hallják meg…

Dawid naplója egészen más tónusú. „Ez a napló nem más, mint öt nyomorúságos kis iskolás füzet, vonalazott füzetek narancssárga fedőlappal – olvashatjuk a naplóhoz írott utószóban. Rövid feljegyzések, tárgyszerű közlések, többnyire minden kommentár nélkül. Faragatlan kövek, amelyekből végül emlékmű készült. […] A feljegyzések tartalma gyerekesen szűkszavú, a fogalmazás lefegyverzően közvetlen. Ebben a szűkszavúságban van valami paraszti ökonómia: az erőt be kell osztani, csak a lényegre jut idő koncentrálni, hiszen Dawidnak egész nap lótnia-futnia kell élelemért, őrölni való bérmunkáért, segítenie kell szüleinek, apja elhurcolása után pedig magára maradt édesanyjának. […]

Ebben a naplójegyzetben minden benne van, sőt több is, mint amennyit a kis Dawid megnyerően tömör és szertelenségtől mentes beszámolójában elmondott. Riasztó élességgel lepleződik le a hitleri halálmalom gépezete. Szinte látni, mint szorul a hallatlan törvénytelenség vasgyűrűje egyre szűkebbre a minden joguktól erőszakkal megfosztott emberek körül. […] Magunk előtt látjuk a kis Dawidot, amint olvassa a zsidókat legförtelmesebben gyalázó hirdetményt, és igyekszik úrrá lenni megaláztatásán. Magunk előtt látjuk, amint a kitelepítés előtti napon kimegy éjszaka a szülői házból a szabadba, hogy senki se lássa sírni. Magunk előtt látjuk, amint öt kilométeren át rohan, a kocsinál sebesebben, azzal a félig öntudatlan elhatározással, hogy leplezni fogja érzéseit. Megfigyelhetjük őt, amint minden elérzékenyülést és siránkozást leküzdve, teljes erejéből segít szüleinek, törődik alig ismert emberek bajával, bánkódik keserű sorsukon.”

J. R. Pick: Állatvédő liga

Fordította: Varga György
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986]

„Toni, elbeszélésünk hőse, nem volt sem okos, sem buta. 1939-ben, amikor a németek bevonultak, kilencéves volt. Bevonulásuk után arra számított, hogy valami rendkívüli kalandban lesz része, mondjuk, hogy kap egy pisztolyt, és hogy lelő valami bajuszkás Hitler-szárnysegédet. Toni úgy képzelte, hogy Hitler összes szárnysegédjének bajuszkája van, mint magának a Führernek, de csalódnia kellett. Egyrészt a képeken látta, hogy Hitler közvetlen munkatársai közül senki sem hord bajuszkát, meg aztán pisztolyt sem adott neki senki. Mindössze annyi történt, hogy nemsokára sárga csillagot hordott, és zsidó iskolába járt.”

Így kezdődik az a történet, amely a „humoros – amennyiben ez lehetséges – gettónovella” alcímet viseli, s a cseh író nem is hagyja cserben a furcsa műfajmegnevezés által felkeltett várakozásunkat: apokaliptikus humoreszkjének lapjain Hašek és Kafka szelleme egyszerre elevenedik meg. Egy cseh kisváros zsidók számára kijelölt gettójában vagyunk. Toni már tizennégy éves; örökké perlekedő felnőtt sorstársaival, a nürnbergi törvények értelmében különféle kategóriákba sorolt zsidókkal, félzsidókkal, negyedzsidókkal együtt fekszik a kórházban, amikor eszébe jut, hogy állatvédő ligát kellene alapítani a gettó elárvult állatai számára. Barátaival együtt a szerencsétlen sorsú állatok felkutatására indul, a dolog azonban nem is olyan egyszerű, a nácik ugyanis egy külön rendeletben még a háziállatok tartását is megtiltották a zsidók számára. A galambok is elköltöztek a gettó kevés élelemmel kecsegtető területéről. Egy SS-tiszt kutyáján, Fifinkán – amelyet azonban Toni legnagyobb bánatára a gettó híres focikapusának búcsúlakomáján főfogásként tálalnak fel és fogyasztanak el a morális kérdések és az állatvédelem iránt kevéssé fogékony társak – és egy közönséges szürke egéren kívül nem is sikerül több állatot felhajtani. Időközben pedig már nemcsak az állatok, de lassanként a barátok és a kórházi szobatársak is sorra eltünedeznek: a gettóból nap mint nap kifutó transzportok nyelik magukba őket. A végén Toninak már csak az a reménye marad, hogy Lili nővérrel és a szürke egérrel együtt megéli a gettó felszabadulásának pillanatát, s az állatvédő liga akkor végre lovakra specializálhatná magát…

Marija Rolnikaite: El kell mondanom

Fordította: Szabó Mária
[Európa Könyvkiadó, Budapest, 1968]

„Estefelé néhány szekér jött az agyonlőttek ruháival. Mindnyájan tudjuk, hogy az áldozatokat meztelenül állították a puskacső elé. Az sem újdonság, hogy a Paneriairól elhozzák a ruhájukat. De még sose a gettóba hozták vissza, így nem is láttuk. Amit pedig nem lát a szem, az nem olyan szorongató.

A szekér lassan halad az úttesten. A ruhák úgy mozognak, mintha élnének… Egy lelógó kabátujj. Tegnap reggel egy férfi beledugta a karját. Most már a kar élettelen, merev… Egy gyerekkabát. Vajon hány éves volt, aki viselte? Egy sapka. Mintha a levágott fej is alatta lenne. A sapka lecsúszik. Egy cipő meredezik alóla…”

Az e sorokat író Marija Rolnikaite 14 éves volt, amikor a német csapatok 1941. június 24-én bevonultak Vilniusba (Vilna/Wilna), a baltikumi zsidóság egyik szellemi fellegvárába. A megszállók kivégzőosztagai nyomban hozzáláttak a zsidó lakosság megtizedeléséhez, majd szeptember elején felállították a vilnai gettót. Marija dokumentumszerűen pontos beszámolója megrázó képet nyújt a gettó mindennapjairól, a megszállók által alkalmazott éhhalál-politikáról, a gyilkos razziákról és a túlélésért folytatott küzdelemről. A gettó felszámolása után, elveszítve édesanyját és két kistestvérét, Marija előbb a Riga melletti strassenhofi, majd pedig a Németországban levő stutthofi koncentrációs táborba kerül. A háború utolsó napjaiban gyalogmenetben hajtják társaival együtt Németország belseje felé. Ezen az úton éri a felszabadulás – halálos kimerültségben, csonttá-bőrré aszottan.

Marija nyomban a német megszállás után hozzáfogott naplójának írásához. Eleinte jegyzetfüzetekbe írt, naplójának ezen első fejezeteit egyik tanára őrizte meg, aki rendkívüli kockázatokat vállalva próbált segíteni a gettóba zárt szerencsétlenek életén. Marija később, már a koncentrációs táborokban, mindenféle papírfecnikre, cementes zsákdarabkákra jegyezte le a történteket, s közben folyamatosan memorizálta is, hogy jegyzetei a naplók elveszése esetén emlékezetből is pontosan rekonstruálhatók legyenek. Talán ennek a rendkívüli szellemi erőfeszítésnek is némi része volt abban, hogy Marija túlélhette a borzalmakat, és megírhatta Anna Frank naplójának „folytatását”.

Art Spiegelman: Maus. Egy túlélő regénye

Képregény
[Napra-forgó Kft., Budapest, 1989]

Art Spiegelman, a neves New York-i képregényrajzoló különös képregényében saját családjának második világháborús történetét rajzolja meg, illetve mondatja el édesapjával. Az idős Spiegelman ugyanis a túlélő, aki évtizedekkel a holokauszt után, a már az Egyesült Államokban született fia unszolására felidézi a lengyelországi zsidó család nácik általi üldöztetésének emlékeit. A történet, „az apa történelemkönyve” a harmincas évek közepén, fiatalkorának és házasságának történetével kezdődik, a család üldöztetésének és bujkálásának elbeszélésével folytatódik, és 1944 teléig tart, amikor is az apa – aki addigra egész családját, köztük első kisfiát is elveszítette – feleségével együtt újra a nácik fogságába esik, és Auschwitzba deportálják.

Nemcsak a képregényforma a különleges, de a képregény szereplői is sajátosak: a zsidók egerek, a nácik macskák, míg a lengyelek disznók képében jelennek meg. Ez máris kiválthatja a zsidók nácik általi üldöztetésének képzetét, de az állatalakban való ábrázolásnak van még egy mélyebb motívuma is, és erre utal a képregény Adolf Hitlertől származó mottója, mely szerint: „A zsidó kétségtelenül egy faj, de nem ember.” S ahhoz a rettenetes tényhez, hogy a második világháború idején az erőszakos kegyetlenkedésekkel szembeni erkölcsi gátlások rengeteg emberben – és nem csupán a nácikban – feloldódhattak, nagymértékben hozzájárult, hogy a zsidókat módszeresen és tudatosan fosztották meg emberi mivoltuktól és individualitásuktól; a németségre halálos veszedelmet jelentő, dehumanizált lényekkel szemben pedig érvényüket veszítették a morális megfontolások.

Spiegelman történetét jellegzetes zsidó humor és öngúny szövi át. A szerzőtől távol áll az idealizálás szándéka: az egerek között gyávák és becstelenek éppúgy akadnak, mint bátrak és becsületesek. Maga a főhős is esendő és ellentmondásos személyiség, aki még időskorában is magán viseli a megalázatás és üldözés éveinek ki nem törölhető nyomait.

További, diákoknak ajánlott irodalom

Eve Bunting: A Rettentő Valamik. A holokauszt allegóriája

[Mese] Hannah Arendt Egyesület, Budapest, 2001.

Gottlieb Rózsa: Kisgyermekkel a lágerben. Lágernapló 1941–1944

Lukács György Alapítvány, Budapest, 1996.

Holocaust gyermekszemmel (Székely Éva, Kálmán Gábor és Szilágyi N. Miklós visszaemlékezései, Erdős Gábor versei)

Múlt és Jövő, 1994. 2. sz.

Gyermekek mesélik (Soah-túlélők vallomásai)

Múlt és Jövő, 1991. 3. sz.

Szakirodalom

Beney Zsuzsa: Akár az irodalomban. Holocaust és művészet

Liget, 1997. 8. sz. 11–17. o.

Ezrahi, DeKoven Sidra: Auschwitz ábrázolásmódja

Múlt és Jövő, 2003. 2. sz. 16–36. o.

Földes Anna: A holokauszt a magyar (próza)irodalom tükrében

In Randolph. L. Braham (szerk.): Tanulmányok a holokausztról. I. Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 73–123. o .

Heller Ágnes: Lehet-e verset írni a Holocaust után?

In uő: Az idegen. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1997, 80–92. o.

Heller Ágnes: Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban

In uő: Az idegen. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1997, 158–172. o.

Horváth Rita: Végpont és folytonosság. A soá szerepe és megjelenése magyar zsidó családregényekben

In Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára. MAZSIHISZ, Budapest, 2002, 277–285. o.

Howe, Irwing: Az irodalom és a „holocaust”

Nagyvilág, 1989. 2. sz. 252–271. o.

Kabdebó Lóránt – Schmidt Erzsébet (szerk.): A Holocaust a művészetekben

Janus Pannonius Tudományegyetem Kiadó, Pécs, 1994.

Komlós Aladár: In memoriam… A fasizmus és a háború magyar zsidó író áldozatai

Múlt és Jövő, 1994. 4. sz. 18–23. o.

Kőszegi Ábel: Töredék. Radnóti Miklós utolsó hónapjainak krónikája

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972.

Lágerirodalom (Balassa Péter, Kertész Imre, Szilágyi Ákos és Barna Imre beszélgetése)

Kritika, 1994. 4. sz. 21–24. o.

Pályi András: Könyvek a gettóból

In uő: Suszterek és szalmabábok. Lengyel színházak, lengyel írók, lengyel sorsok. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1998, 417–430. o.

Spiró György: 119–198 (1922–1951) [Tadeusz Borowskiról]

In uő: Magániktató. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.

Szegedy-Maszák Mihály: Radnóti Miklós és a holocaust irodalma

In Török Petra (szerk.): A határ és a határolt. Töprengések a magyar-zsidó irodalom létformáiról. Yahalom Kiadó, Budapest, 1997, 207–229. o.

Tordai Zádor: Amiről nem lehet beszélni, arról beszélni kell [Primo Leviről]

Holmi, 1991. 5. sz. 546–561. o.

Wirth Imre: Celan és Pilinszky

Vigilia, 1991. 7. sz. 529–534. o.

Zsadányi Oszkár: A magyar zsidóság tragédiájának visszhangja a magyar irodalomban

In MIOK Évkönyv, 1975. 76. sz. 411–421. o.

Kertész Imre művészetéhez és a Sorstalanság értelmezéséhez:

Az ember mélye. Írások Kertész Imréről a Múlt és Jövőben + Jób díja. Háttér és recepció (1–2. kötet)

Összeállította: Kőbányai János. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2003.

Hírérték és kulturális emlékezet. (Balassa Péter, Dérczy Péter, Radnóti Sándor és Szilágyi Ákos kerekasztal-beszélgetése)

Élet és Irodalom, 2002. október 25., 8–9. o.

Földényi F. László: A „magasabb hűség”. Kertész Imre Sorstalanságáról

In uő: Egy fénykép Berlinből. Esszék 1991–1994. Liget Műhely Alapítvány, Budapest, 1995, 158–169. o.

Kőbányai János: Kertésznapló. Esszék

Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2003.

Scheibner Tamás – Szűcs Zoltán Gábor (szerk.): Az értelmezés szükségessége. Tanulmányok Kertész Imréről

L’Harmattan, Budapest, 2002.

Szirák Péter: Kertész Imre

Kalligram Kiadó, Pozsony, 2003.

Vári György: Kertész Imre. Buchenwald felett az ég

Kijárat Kiadó, Budapest, 2003.

Ezúton szeretném megköszönni Loránd Ferencnek a fejezet elkészítéséhez nyújtott segítségét.