Előszó

Az elmúlt évtizedekben az úgynevezett kognitív tudományok rohamos fejlődésének eredményeképpen nagyon sok újat tudtunk meg az emberi agy működéséről. Ezzel kapcsolatban megsokszorozódott és átalakult tudásunk a tanulásról is, amelyet ma egy olyan egyedi, megismételhetetlen és komplex folyamatként értelmezünk, amelynek során a körülöttünk lévő világ megértésére – saját tapasztalataink tükrében – egyéni szabályt és sajátos belső modellt hozunk létre, amely az új meg új tapasztalatok, ismeretek hatására folyamatosan változik, módosul. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a tanulás az ember legmeghatározóbb jellemzője, mely már a magzati korban megkezdődik, és egészen a halálig – vagyis az egész életen át – tart.

Egy ilyen, az emberélet szempontjából alapvető jelentőségű folyamat esetében rendkívül fontos, hogy milyen hatással van az egyén és a társadalom „közérzetére”. A szociológusok szerint a jövőben egyre több olyan munkavállaló lesz, akinek a társadalom tagjaként végzett színvonalas és értékes munka még örömöt is szerez, mert személyes szükségletei (mint például a kapcsolat, az autonómia vagy a kompetencia) kielégítésének, személyisége kiteljesedésének egyik eszköze. A munka világának: a munkafajták, a munkavégezés során használt technológiák drámai átalakulásának folyamatát már ma is érzékeljük. A dolgozóknak egyre több olyan feladatot kell megoldaniuk, amely nemcsak ismereteik alkalmazását, de új és új típusú tudást, együttműködést, rugalmasságot, kreativitást, hatékony kommunikációt is igényel. Az ilyen munkahelyzetek intenzív tanulással és tudástermeléssel járnak együtt, s a többnyire kialakuló flow-állapot¹ miatt örömöt okoznak.

A tanulás egész életet átható folyamatában sajátos szakaszt jelent az a 12 év, amelyet a gyermekek/fiatalok a közoktatásban, illetve az iskolában töltenek el. A huszonegyedik század iskolája azonban alapjaiban nem sokban különbözik attól a 19. században egész Európában az ipari forradalom „melléktermékeként” létrejött és elterjedt intézménytől, amelynek akkor az volt a feladata, hogy a társadalom – gazdasági érdekeinek megfelelően – minden tagja számára biztosítsa az alapismeretek elsajátítását. Napjainkban azonban egyre több jel mutat arra, hogy a tudásalapú társadalom igényeit a hagyományos tömegoktatás szervezeti keretei között és a szokványos módszerekkel nem lehet kielégíteni. Aggasztóak azok a hazai és külföldi felmérések, amelyek szerint a gyerekek nem szeretnek tanulni. Ugyanakkor szerte a világban egyre több jele van az iskolai oktatás átalakulásának. Ezek összességét leginkább talán az angol personalization szó fejezi ki, amelyet magyarra a személyre szóló megoldások megvalósításaként lehetne fordítani. (Az e kötetben olvasható tanulmányokban a személyre szóló és egyénre szabott nevelés, illetve fejlesztés kifejezéseket használjuk.) A szakértők szerint az oktatás területén elképesztően nagy változások várhatóak, melyeknek csupán egyik első mozzanata a személyre szóló minőségi oktatás megvalósítása. Vannak olyan országok – Magyarországot is beleértve –, ahol különböző módon és mértékben már ma is láthatók az átalakulás különböző jelei. Ezek egyik eredménye az, hogy kevesebb az iskolát nem szerető, a tanulásba „belebetegedő” gyerek. Olyan beszámolók igazolják ezt, amelyekből az derül ki, hogy a gyerekek szívesen mennek iskolába, mert ott valami jó: érdekes, izgalmas dolog történik. Kötetünkben ezen változás különböző jeleit próbáljuk bemutatni.

Az Országos Közoktatási Intézetben 2001 óta folyó obszervációs vizsgálatok célja a kilencvenes években megfogalmazott tantárgyi modernizációs törekvések hatásának tetten érése a tantárgyak tanításában. Mivel a szaktárgyak jelentősége az ötödik osztályban a szakrendszerű oktatás megjelenésével felerősödik, a vizsgálatban elsősorban a 10–14 éves korosztály tantárgyai és tananyagai szerepeltek. A kutatás eredményeit a „Tartalmak és módszerek az ezredforduló iskolájában”² című tanulmánykötet mutatja be. Ehhez a kutatássorozathoz kapcsolódott a kezdőszakasz helyzetének feltárásával foglalkozó hároméves vizsgálódás is, melynek első fázisában a korai iskolai kudarcok okainak feltárásával, az óvoda és az iskola közötti átmenet nehézségeivel, a korai idegennyelv-tanulással és az infokommunikációs technológiák kisgyermekkori használatával foglalkoztunk. A második szakaszban a tanítók személyre szóló neveléssel kapcsolatos vélekedését, illetve ennek megvalósításával kapcsolatos szakmai gyakorlatát igyekeztünk megismerni. A kötetünkben olvasható tanulmányok ez utóbbi kutatások eredményeit foglalják össze. A 2004–2006 között zajló munka a Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerőforrás-fejlesztési Operatív Programjának (NFT HEFOP 3.1.1) keretében valósult meg.

A közoktatás kezdőszakaszának helyzetét bemutató írások gyűjteményét tartja kezében az Olvasó. Szándékunk, hogy a szakma figyelmét a közoktatás azon periódusára irányítsuk, amely 5-6 éves korban kezdődik és 10-12 éves korig tart. A gyermek személyiségének fejlődése és későbbi életének sikeressége szempontjából ugyanis meghatározó ezen időszak szerepe: óriási a jelentősége mindannak, ami ekkor történik. Ebben a periódusban alakul ki a gyermek tanulással kapcsolatos motivációja (vagy ekkor veszíti el korábbi érdeklődését), erre az időszakra tehető az alapkészségek optimalizációja. Mindkettő kiemelkedő jelentőségű a későbbi eredményes tanulás szempontjából. Joggal állíthatjuk, hogy ez az időszak a gyermek számára a jövő előszobája: a közoktatás kezdőszakaszának történései határozzák meg későbbi sikerességét a tanulásban és a felnőtt életben is. E kötetben önálló tanulmányok találhatók, melyek mindegyike ezen téma különböző aspektusaival foglalkozik: folyamatosan is végigolvashatók, de lehetőség van egy-egy írás kiválasztására is, az eligazodást pedig a rövid bevezetők segítik.

Kálmán Orsolya tanulmánya a személyre szóló nevelés nemzetközi gyakorlatából, a megújulás külföldön észlelhető jeleiből mutat be izgalmas és tanulságos válogatást. Nem titkolja el azokat a nehézségeket sem, amelyeket az új technológiák rendszerszintű megvalósítása jelent. A kötetben olvasható többi írás a hazai helyzetet veszi górcső alá.

Szilágyi Imréné tanulmánya – elsősorban a 2003-ban végzett vizsgálat tapasztalatai alapján – az óvoda és az iskola közötti átmenet jellegzetességeivel foglalkozik. Azt próbálja tetten érni, mi lehet az oka annak, hogy az óvodát iskolára cserélő boldog, kíváncsi gyermekek egy része néhány hónap elteltével negatív magatartásformákat mutat, vagy legalábbis visszavágyik az óvodába. Felhívja a figyelmet arra, hogy a korai iskolai kudarcok egy életre elvehetik a kisgyerek kedvét a tanulástól. Az átmenet sikeres megvalósításának ugyanis meghatározó szerepe van a negatív jelenségek megelőzésében, a tanulás iránti pozitív attitűd kialakításában, illetve fenntartásában.

Szabó Mária tanulmányában – egy 2004-ben és 2005-ben lezajlott vizsgálat alapján – arról olvashatunk, hogyan vélekednek a kezdőszakaszban tanítók a személyre szóló nevelésről, illetve mit tudnak ebből megvalósítani osztálytermi gyakorlatukban.

Csonka Csabáné olyan intézményeket mutat be, ahol a személyre szóló nevelés egy vagy több elemének működő gyakorlata él. A testközeli példák nemcsak elemzésre és követésre méltóak, de az ott dolgozókkal folytatott szakmai tapasztalatcsere az egymástól tanulásra, az innovációk elterjesztésére is lehetőséget teremt.

Kőrösné Mikis Márta a személyre szóló nevelés megvalósításának egyik forradalmi eszköze, az információs és kommunikációs technika kisgyermekkori nevelésben megvalósuló eredményes használatáról, az ehhez fűződő jó gyakorlatokról ír.

Kolozsváry Judit arra hívja fel a figyelmet, hogy a megújulás kulcsszereplője a tanító, aki csak akkor tud megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak, ha tisztában van a gyermeki fejlődés jellegzetességeivel, és ennek megfelelően vezeti be a kisiskolásokat a tanulás világába. Tanulmányában összefoglalja azokat az elsősorban pszichés veszélyeket, amelyekkel különösen az átmeneti korszakban kell megküzdeniük a nevelőknek. Ez nemcsak személyes jó közérzetük fenntartása miatt fontos, hanem azért is, mert érzelmi és fizikai állapotuk nagy hatással van az általuk végzett munka minőségére, a rendkívül érzékeny korban lévő kisgyermeki személyiség alakulására.

Cseh Györgyi tanulmánya többek között a pedagógusok egész életen át tartó tanulásának fontosságát hangsúlyozza. Az osztálytermi gyakorlat megújulása elképzelhetetlen annak irányítói, a pedagógusok folyamatos szakmai fejlődése nélkül. A tanulmány azt vizsgálja, hogy a továbbképzési rendszer, illetve a kurzuskínálat mennyiben járul hozzá a személyre szóló nevelés eredményes megvalósításához.

Kötetünket elsősorban a közoktatás kulcsszereplőinek, a tanítóknak szántuk. Bízunk azonban abban, hogy az iskolai gyakorlatra közvetlen hatást gyakorolni képes intézményvezetők, a pedagógiai célok megvalósításában közreműködő szakmai szolgáltatók és a döntéshozatalban érintett szakpolitikusok számára is van mondanivalónk.

Budapest, 2006. november

Szabó Mária