Tóth Éva:

Felnőttképzés

A felnőttképzés társadalmi és intézményi meghatározottságai miatt e fejezetben az iskolarendszeren kívüli szektorokra és szervezetekre is szükséges kitekinteni.

Magyarországon – a fejlett országokban általánosnak nevezhető tendenciával összhangban – az iskolában töltött idő meghosszabbodását, ill. a szervezett képzésben való részvtel növekedését, és egyúttal diverzifikálódását tapasztalhatjuk. Bár e terület valamennyi szektoráról nem állnak rendelkezésre pontos adatok, rendkívül kiterjedt tevékenységől van szó. Óvatos becslés szerint is több százezer ember vesz részt a felnőttképzés különféle formáiban.

A jelenség megnevezésére leggyakrabban – e fejezet címében is – használt felnőttképzés terminus azonban, mivel erősen kötődik egy korábbi időszak szervezeti kereteihez és szemléletéhez, nem tűnik teljes mértékben alkamasnak valamennyi, e körbe sorolható képzés jelölésére.

A hagyományos értelemben vett felnőttképzés fogalmának ugyanis két meghatározó összetevője az életkor, és a dolgozói státusz, vagyis az, hogy a szervezett képzésben történő újbóli bekapcsolódásra néhány év munkatapasztalat után, érett életkorban kerül sor. Ma azonban e képzési szféra egyik jellemzője éppen az, hogy a munkaerőpiacra még ki nem került fiatalok nagy számban vannak jelen (ők pedig már nem diákok, és még nem dolgozók). Emellett korábban nem vált szét élesen a munkavégzést szolgáló és az egyéb célú képzés, így a felnőttképzés fogalmába többnyire beleértették az államilag fenntartott művelődési intézményrendszer keretei között folyó ismeretterjesztést és a művelődés bizonyos formáit.

A felnőttképzés fogalmának értelmezésében ma többféle megközelítés lehetséges. Nem vitatva a másfajta megközelítések érvényességét, az alábbiakban a felnőttképzés fogalmába a széles értelemben vett munkaerőképzést soroljuk, és nem tárgyaljuk a munkavégzőképesség fejlesztését nem, vagy csak közvetve szolgáló képzési és ismeretszerzési tevékenységet (pl. a civil szférában való működést segítő társadalmi, politikai, vallási és egyéb ismeretek megszerzését).

A régóta használatos fogalmak tartalmának módosulása mellett újabb fogalmakkal is bővül az oktatásról szóló diskurzusok szótára. Az iskolázás utáni képzés egyre érzékelhetőbb bővülését hivatott kifejezni az élethosszig tartó tanulás (lifelong learning vagy lifelong education) egyre divatosabbá váló fogalma, amelyet az oktatással foglalkozó nemzetközi szervezetek is zászlajukra tűztek. (Az Európai Unió stratégiai célkitűzése jegyében 1996 a lifelong education éve volt.)

E jelszó valójában nem új, sokkal inkább egy korábban elterjedt, majd háttérbe szorult fogalom reneszánszáról beszélhetünk.

A korai hetvenes években az Európa Tanács dokumentumaiban jelent meg a permanens képzés kifejezés, a lifelong education (a Faure-jelentés nyomán) az Unesco jelszavává vált, a recurrent education az OECD szótárából való, a learning society teória T. Husen nevéhez kapcsolódik, az iskolátlanítás, azaz az iskolán kívüli tanulás eszméje pedig a radikális iskolakritikához kötődik.

Ezzel párhuzamosan a gazdasági-technikai fejlődés ütemének felgyorsulásából kiinduló előrejelzésekben már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazódott a hagyományos iskolai tudásátadás (a tudományterületek szerinti felosztást követő, lezárt, szentesített ismerethalmazok elsajátítására törekvés) ellehetetlenülése.

Ma az élethosszig tartó tanulás szükségességének hangsúlyozásakor a gazdaság és a munkaerőpiac gyorsan változó igényeihez való alkalmazkodás kényszere áll az érvek élén.

Az élethosszig tartó tanulás eszméje a tanulás és képzés folyamatát az iskolacentrikus megközelítéssel szemben más nézőpontból – az egyén életútja felől – közelíti meg, s ezzel szétválaszthatóvá, ugyanakkor egyenértékűvé teszi az iskolai és az iskolán kívüli képzést. A hazai oktatáspolitikai zsargonban is – nagyrészt az európai csatlakozás témaköréhez kapcsolódóan – terjedőben van ez a kifejezés. Az élethosszig tartó tanulás jelszava főként a hagyományos iskolarendszer merevségét oldani akaró törekvések érvrendszerében kap helyet.

A jelszóhoz kapcsolódó célkitűzések szerteágazóak. Megfogalmazódik az oktatás szélesebb körben való hozzáférhetővé tétele, részben az oktatás hagyományos szervezeti kereteinek lebontásával (részben ennek kapcsán került előtérbe a távoktatás). Ugyancsak fontos cél a foglalkoztathatóság, a munkaerőpiaci alkalmasság növelése. Ebben a kontextusban a hagyományos, kötelező iskoláztatás feladata az alapképességek, a tanulási rutinok kialakítása, az önálló ismeretszerzésre való felkészítés.

Az élethosszig tartó tanulás – a képzési rendszer rugalmasabbá, sokszínűbbé tételére irányuló törekvések jegyében – hosszabb távon a képzettségek szerkezetének individualizáltabb jellegét is ígéri, szemben a jelenleg még meghatározó háromfokozatú, ill. szakmai kvalifikációhoz kötött sruktúrával.

Az élethosszig tartó tanulás eszméjének terjedése és a pozitív célkitűzések számbavétele mellett azonban az iskolázást követő tanulásban érvényesülő erős társadalmi szelekciót és annak következményeit is érdemes elemezni és tudatosítani. Az alapiskolázást követő képzés résztvevői többségükben a társadalom fiatalabb, képzettebb csoportjai. Ez részben azzal függ össze, hogy a képzés kumulatív természetű folyamat, s az iskolarendszerű képzéshez hasonlóan a magasabb szintű előképzettséggel rendelkező csoportok többet tudnak profitálni a képzési lehetőségekből. A szelektvitás másrészről a képzési lehetőségek elosztásának társadalmi mechanizmusaival függ össze.

Ma a képzésben való részvétel általános növekedése mellett jól érzékelhető tendencia a képzési programok erősödő munkaerőpiaci orientáltsága. A tanulás, a képzésben való részvétel legerősebb motívuma a foglalkoztatáshoz, ill. a munkanélküliséghez kapcsolódik (vagy annak következményeként válik szükségessé, vagy annak megelőzését kívánja szolgálni).

A képzési formák sokfélesége, és a képzési idő hosszának nagy különbségei miatt nehéz egyetlen számmal jellemezni a felnőttképzés nagyságrendjét. Tekintettel a képzési formák funkcionális és szervezeti sokszínűségére, az egyes területeket külön alfejezetben tárgyaljuk.

A képzési szektorok

A felnőttképzés – funkcióit tekintve – három, egymáshoz kapcsolódó képzési szektorra tagolódik.

I. Az iskolai, vagy iskolarendszerű felnőttképzés, amely eredeti célkitűzései szerint az alacsony szintű vagy hiányos iskolázottsággal rendelkező felnőttek számára teremt lehetőséget a képzettség későbbi (munka mellett, érettebb korban történő) megszerzésére. Ez a szféra az utóbbi másfél évtizedbe jelentős módosulásokon ment keresztül: a ‘dolgozók iskolájából’ egyre inkább a fiatalok másodlagos képzőintézményévé vált. Irányultsága szerint általános vagy szakképzést nyújt. Az iskolarendszer három fokozatának megfelelően alap- és középfokon, illetve a felsőoktatás szintjén működik. A képzés munkarendje szerint esti ill. levelező tagozaton folyik, a jogszabályok is lehetővé teszik azonban a rugalmasabb szervezést (sajátos formák alkalmazását, pl. a foglalkozások tömbösítését, vagy a távoktatást).*

* Az előbbit a 13/1986 (VIII.1) MM számú rendelet 54. paragrafusa, az utóbbit az 1993-as Oktatási Törvény felnőttoktatásra vonatkozó külön rendelkezései említik.

II. A másik, igen kiterjedt szektor a széles értelemben vett munkaerőpiaci képzés, amely különböző szervezeti keretek között folyik, s eltérő helyzetű csoportokra irányul.

II./1. Egyik része az állam által kiépített munkaerő-piaci szervezetrendszer keretei között, döntően a munkanélküliek képzését végzi. 1995-ben a munkanélküliek 6,7-7,6 %-a, az aktív eszközökkel érintetteknek 40%-a vett részt képzésben. Ez a tevékenység a munkélküliséggel kapcsolatos átképzést foglalja magába, ideértve az iskolából kilépett pályakezdő munkanélkülieket is. E szervezeti keretek között kis számban felzárkóztató, és rehabilitáló képzés is folyik. Ennek a képzési szférának az egyik új szervezeti súlypontját a 90-es években kiépült regionális munkaerő-fejlesztő és képző központok jelentik.

II/2. A képzés harmadik jelentős területe az aktív munkaerő karbantartását és fejlesztését szolgáló, munka melletti tanulás, munkahelyi képzés, továbbképzés. E programok egy része a munkahelyeken szerveződik (jelentős részben az ott dolgozó, többnyire nem hivatásos képzők részvételével). Más része a munkáltatók, és/vagy a munkavállalók által finanszírozott – különféle módokon és helyszíneken szerveződő képzés keretei között folyik (képzési vállalkozások, vagy a munkaerő-fejlesztő és képzőközpontok programjai keretében, vagy akár az iskolarendszerhez tartozó intézmények által hírdetett tanfolyamokon).

Mindebből érzékelhető, hogy a képzés funkcionális felosztásának logikája és a képzés szervezésének módja szerinti csoportosítás nem esik egybe.

A felnőttképzést folytató intézmények alapvetően négy csoportba sorolhatók.

1. Az iskolarendszerhez tartozó intézmények egy része. Dolgozók iskolái, illetve az esti és/vagy levelező tagozattal, illetve osztályokkal rendelkező iskolák. Ugyancsak ebbe a körbe sorolhatók azok a szakképző iskolák is, amelyek bevételeik növelése érdekében vállalkozásként tanfolyamokat indítanak, illetve a munkaügyi szervezetrendszerrel együttműködve résztvesznek munkanélküliek képzésében.

2. A képzési vállalkozások, kisebb részben nonprofit szervezetek, amelyek ugyancsak jelentős szerepet játszanak a munkanélküliek képzésében (a munkaügyi központok megrendelésére, közpénzekért is folytatnak képzést).

3. A 90-es években létrehozott regionális munkaerő-fejlesztő és képzőközpontok országos (jelenleg 9 egységből álló) hálózata.

4. Maguk a munkahelyek, amennyiben szervezett formában képzik tovább az ott dolgozókat.

I. Az iskolarendszerű felnőttképzés

Ez a képzési forma – noha voltak régebbre visszanyúló előzményei -, mai formájában 1945 óta létezik, s fokozatosan integrálódott az iskolarendszerbe. Létrejöttének körülményeiből és céljaiból adódóan a három fokozatú iskolarendszerű képzés szerkezetét követi. Tartalmilag is annak ismeretanyagát közvetíti, s ez a párhuzamosság része alapvető funkcióinak. Jogilag a nappali képzéssel egyenértékű végzettséget ad, a résztvevők összetételéből és a tanulás egyéb feltételeiből adódóan azonban minőségében – szakemberek véleménye szerint is – elmarad a nappali képzés színvonalától.

Az iskolarendszerű esti és levelező képzést a résztvevők számát tekintve erős hullámzás jellemzi. E ‘ciklikus’ jellegű változások – egyes szerzők szerint – nagyrészt a központosított tanügyigazgatás, az oktatáspolitika irányváltásaival magyarázhatók. (Sáska, 1992) Ezek alatt az évtizedek alatt az iskolarendszerű felnőttképzés társadalmi funkcióit tekintve is hangsúlyeltolódások mentek végbe. Az 1945-öt követő időszakban a ‘történelmi igazságtétel’, a lezajlott jelentős társadalmi mobilitás képzéssel történő ‘utolérése’ (legitimálása) volt a domináns funkció, míg a 60-as években a hangsúly a társadalmi esélyegyenlőtlenségek kompenzálására, illetve a szakember-utánpótlás intézményes feltételeinek bővítésére helyeződött. A 60-as évektől kezdődött a fiatalodás, s azóta a résztvevők életkora egyre inkább közelít a tanköteles életkorhoz.

1. ábra – Dolgozók általános iskolájába és középiskolájába járó (esti-levelező tagozat kezdő évfolyamára beiratkozott) tanulók száma, 1960-1980

Forrás: Sáska Géza: Ciklikusság és centralizáció, Educatio, Bp. 1992 113-114. p.

A résztvevők létszámának a demográfiai hullámok alakulásával való összevetése azt mutatja, hogy a közoktatás első csatornájának, azaz a nappali képzésnek az áteresztő kapacitását 1945-től folyamatosan a második csatorna, azaz a dolgozók iskolái (az esti és levelező tagozatok) növelték meg. Ebből következően a társadalom képzettségi színvonalának alakításában a dolgozók iskolája nélkülözhetetlen kiegészítő szerepet játszott. A közoktatás áteresztő kapacitásának relatív elégtelensége az elmúlt évtizedekben mindvégig szükségessé tette a második csatorna működtetését. (Csoma, Lada, 1996) Mivel a közoktatás szelektivitása a közelmúltba nemhogy csökkent, hanem bizonyos mértékig nőtt is, ezért várhatóan továbbra is jelentős kereslet lesz az iskolarendszerű felnőttképzés iránt.

A mai helyzet egyik jellemző paradoxona, hogy miközben a statisztikai adatok szerint nő a népesség iskolázottságának, és azon belül a fiatalabb korosztályoknak a képzettségi szintje, egyidejüleg folyamatosan termelődnek újra a képzetlen csoportok. 1995-ös adatok szerint kb. 5000 fiatal nem fejezi be az általános iskolát 16 éves koráig (ez a szám a megelőző két évben közel 7 ezer volt). Azok száma, akik befejezik a 8. osztályt, de vagy nem tanulnak tovább, vagy lemorzsolódnak a középfokú iskolázás során 18 300 (a megelőző két évben 32 800 illetve 28 100 fő volt).(Magyar Statiszikai Évkönyv, 1995) Ezek a fiatalok (1995-ben öszességében az adott évjárat 26,6 %-a) szakképzetlenül jelennek meg a munkapiacon (ahol egyébként a csak gimnáziumi érettségivel rendelkezők is szakképzetlennek számítanak). Mindez szükségessé teszi az intézményes korrekciót.

A dolgozók általános iskolái

A jogszabályi keretek lehetővé, az iskolaredszerben leazjló szelekciós mechanizmusok erősödése pedig elkerülhetetlenné tette a 80-as években az általános iskolai felnőttképzésben résztvevők jelentős fiatalodását. A nappali rendszerben működő általános iskolák nagy része nem volt felkészülve a szociális hátrányokból fakadó pedagógiai helyzetek kezelésére, s ezért a ‘problémás’, a többséggel együtthaladni nem képes gyerekeket nagy számban irányították át a dolgozók iskoláiba. Ennek következtében az általános iskolai képzésben megszaporodtak a még tanköteles korúak, s ezzel együtt ez a képzési forma a szociálisan hátrányos helyzetű rétegek gyűjtőhelyévé vált. Ez egyúttal az intézményrendszer belső differenciálódását eredményezte. Létrejöttek az ifjúsági tagozatok, előtérbe kerültek az intenzívebb oktatási formák (az oktatás egyre inkább nappal, munkaidőben folyt). A képzésben résztvevők egy jelentős hányada életkora miatt nem volt dolgozó, de a növekvő mértékű munkanélküliség következtében a már nem tanköteles korúak körében is nőtt a munkahellyel nem rendelkező eltartottak száma.

Az általános iskolai felnőttoktatás résztvevőinek a számát korlátozta a tanköteles korúak átirányítási hetőségének megszüntetése a 90-es évek kezdetén.

Az eredeti funkciók módosulása, a résztvevők összetételének heterogenitása, és a szűkös finanszírozás egyaránt szerepet játszott abban, hogy e képzési forma tartalmi korszerűsítése nem, vagy csak kevés intézményben történt meg. Az iskolai – különösen az általános iskolai – felnőttképzés jellemzője maradt, hogy a ‘normál’ képzés redukált, csökkentett követelményekkel működő másolata. (A készségtárgyak és az idegennyelvek oktatásának hiánya máig jellemzője maradt.)

A felnőttképzéssel kapcsolatban a jogszabály megengedően fogalmaz*, ezzel az önkormányzatok belátására, a helyi igények szerinti mérlegelésére bízza a fenntartást. Az a tény, hogy a fenntartás nem kötelező feladat, hozzájárult ahhoz, hogy – elsősorban a kisebb, nehezen ‘racionalizálható’ intézmények a költségcsökkentés áldozatává váljanak. A pénzügyi nehézségekkel küzdő önkormányzatok kiadásaik csökkentésének lehetőségeit keresve hivatkozhattak a létszám apadására, és az emiatt bekövetkező fajlagos költségnövekedésre. Mindezek a hatások az intézményhálózat visszafejlődését eredményezték. A felnőttképzést folytató iskolák száma és a tanulók létszáma egyaránt csökkent.

* Az 1993-as Oktatási Törvény 78. paragrafusa szerint: 'Felnőttoktatás szervezhető – az e célra létesített iskolában vagy iskolai tagozaton, osztályban – a nem tanköteles tanulók részére.

1. táblázat – A dolgozók általános iskolájába járók száma és aránya tagozatok szerint, 1960/61–1995/1996

Az általános iskolai felnőttképzés azonban területileg, és a belső arányokat tekintve nem egyenletesen szorult vissza a kilencvenes években. Elsősorban a kisebb intézmények szűntek meg. E folyamatok hatására 1989 és 1993 között az egy iskolára jutó tanulócsoport-szám 4,28-ról 4,62-re, az egy tanulócsoportra jutó tanulószám pedig 15,5-ről 17,3-re nőtt. (Györgyi,1997)

Az oktatás belső struktúráját tekintve jelentősen csökkent az ún. munkástovábbképző tagozat jelentősége, mára lényegében elhalt. Ugyanez mondható el az ún. alapismereti, vagyis az 1-4. osztályos oktatásról is.

2. táblázat – A dolgozók általános iskoláinak száma, 1965/66 – 1995/1996

3. táblázat – Dolgozók általános iskoláiba járók száma és aránya évfolyamonként (a tanév elején), 1965/66–1995/1996

A levelező oktatást egyre inkább kiszorította az esti képzés, ami részben az oktatás intenzitásának növekedésével járt. Ez a tendencia, és a tanulók életkori adatai azt jelzik, hogy ez az iskolatípus egyre kevésbé működik a dolgozók iskolájaként. A 80-as éve közepe óta a tanulók közel két harmada, a 90-es évektől kb. négy ötöde a legfiatalabbak csoportjába tartozik, a legidősebbek csoportja pedig 1993/94-re gyakorlatilag eltűnt ebből az intézményből. A nők aránya a 80-as évek közepe óta kb. a tanulók egy negyede körül mozog.

4. táblázat – A dolgozók általános iskoláiban tanulók életkor szerint, és a nők aránya, 1965/66 – 1995/96

Alapfokon az iskolákba zömmel az adott intézmény székhelyén élők járnak. Ez – tekintettel arra, hogy ma az országban már csak kb. száz településen található felnőtteket oktató általános iskola -, azt jelenti, hogy a kisebb településeken élők kiszorulnak ebből az oktatási formából. (Györgyi, 1997) A megmaradó iskolákra így egyre nagyobb térség ellátásának terhe hárul, ezzel a spontán módon formálódó ‘regionális’ szerepkörrel azonban nincs összhangban a fenntartás módja (az, hogy a finanszírozás terhei a székhely szerinti önkormányzatokra hárulnak).

Az iskolai felnőttképzés tartalmát illetően kevés innovációs kísérlet történt. Néhány intézmény egyszerű szakmákra történő felkészítéssel és pályaorientációval bővítette az alapképzést. A résztvevők összetételéből adódó speciális problémák kezelésére sajátos pedagógiai kultúra alakult ki, amelyet ma – elsősorban a finanszírozási gondok miatt zsugorodó intézményhálózatban a leépülés veszélye fenyeget. (Csoma, Lada, 1996) Éppen így máig nem megoldott az ezekben az intézményekben tanító tanárok speciális képzése, ill. az őket segítő szakembergárda alkalmazása. Ugyancsak hosszabb ideje megoldatlan a felnőttképzés sajátosságaihoz alkalmazkodó tankönyvekkel, tantervekkel való ellátottság. (A megoldási módok változtak és keveredtek az évtizedek során: a nappali képzés könyveit használták, majd válogattak az ismeretanyagból, helyi tantervek készültek stb.)

A középiskolai felnőttképzés

Ez a képzéstípus – szemben a dolgozók általános iskoláinak visszaszorulásával – lassú ütemben növekszik, s megközelíti a nappali tagozaton tanulók létszámának 15 %-át. A jelenlegi létszámnövekedést erőteljesen befolyásolta a kilencvenes évek elején középiskolás korba érkezett nagy létszámú korosztály, amelynek egy részét akkor nehezen lehetett csak beiskolázni a nappali tagozatos intézményekbe.

Ennek az intézménytípusnak az eredeti funkciója az iskolázásban lemaradt, lemorzsolódott csoportok utólagos képzése, de egyre inkább szerepet játszik a már szakmát szerzett, vagy a közpiskolai képzésből kihullott fiatalok pálymódosítási lehetőségének biztosításában is. Így ma már sok esetben a második szakma, ill. a szakmát kiegészítő magasabb iskolai végzettség megszerzését teszi lehetővé. Mindezekből adódóan ez a képzési forma a résztvevők társadalmi összetételét tekintve az általános iskolai oktatáshoz képest kedvezőbb képet mutat.

A változó igények nyomán új képzési típusok sora jött létre, s a meglévők is bővültek, módosultak. A szakmai képzésben az évtizedek során fokozatosan csökkent a munka mellett szakmát szerzők aránya.(5. táblázat)

5 . táblázat – Eredményes szakmunkásvizsgát tettek száma nappali és munka melletti képzésben, 1950-1994

1974-ben jött létre a szakmunkások középiskolája, amely a szakmunkásképzés zsákutcás jellegének oldására szolgált (ebben az érettségit adó képzéstípusban csak közismereti tárgyakat tanítanak).

A középfokú felnőttképzést folytató iskolák a 90-es években megjelenő demográfiai hullámvölgy hatására – és a fejkvótás finanszírozás miatt – maguk is érdekeltek voltak a képzési formáknak az új igényekhez történő adaptálásában. A pályakezdő szakmunkások jelentős arányú munkanélkülisége ösztönözte, hogy – ‘parkolópályát’ teremtve – 2 éves intenzív képzéssel lehetővé tegyék számukra a középfokú végzettség megszerzését.

Az oktatott szakmák ágazati megoszlását tekintve jelentős arányt képviselnek az ipari ágazathoz sorolható szakmák, miközben a szakközépiskolák nappali tagozatain elsősorban a szolgáltató ágazathoz tartozó szakmák előretörése figyelhető meg. (6. táblázat)

A létszámadatok is tükrözik annak az általános tapasztalatnak a hatását, hogy az érettségi növeli a munkaerőpiaci esélyeket. A dolgozók gimnáziumainak egy része, felismerve, hogy a szakmával nem rendelkező érettségizettek kedvezőtlen helyzetbe kerülnek a munkaerőpiacon – kísérletként – az alapképzés mellett kiegészítő szakmai jellegű felkészítést is kínál.

6. táblázat – A középiskola esti-levelező tagozatán tanulók számának és arányának alakulása gazdasági áganként, 1980/81 – 1995/96 között

Az iskolarendszerű felnőttképzésben jelentkező legjellemzőbb tendencia, a résztvevők életkorának csökkenése, a fiatalabb évjáratok arányának emelkedése ebben a képzési típusba is jól érzékelhető.

A szakmunkások szakközépiskolája egyre inkább a normál oktatásból frissen kikerült fiatalok képzőintézménye lett, bár ugyanakkor nőtt a 20 év felettiek aránya is (ami feltehetően a többszöri évismétlésnek, a pályamódosítás miatti elhúzódó iskolázásnak a hatása). A szakközépiskola 2 éves (zömmel a gimnáziumi érettségire épülő, s szakmai képzést nyújtó) tagozata iránt is a fiatalabb korosztályok (18-25 év közöttiek) érdeklődnek, bár ez az intézménytípus (különösen a levelező tagozata) még őrzi a hagyományos felnőttképzési funkcióját (1995-ben a tanulók több mint negyede volt 25 évesnél idősebb).

7. táblázat – Iskolai felnőttképzésben résztvevők száma életkor szerint 1995/96

A 2 és 3 éves szakközépiskolai képzés bizonyos csoportok számára átmenetileg a munkanélküliség alternatívájaként is szerepet játszik. Egyre kevésbé választják a nappali képzésből kiszorultak, és azok, akik több éves munkatapasztalat után szeretnék magukat át- vagy tovább képezni. Ez utóbbi kereslet jelentős részben más képzési szektorokban (pl. a munkaerő-piaci képzésben) jelenik meg.

Ebben a képzési típusban magas a lemorzsolódási arány. Az átlagos osztálylétszám (főként a levelező képzésben) az utóbbi években emelkedett (1993-ban volt a legmagasabb, 38 fővel, azóta alig csökkent, de előfordulnak 50 feletti induló osztálylétszámok is). Az iskolák ezzel a megoldással egyrészt a költségeiket igyekeznek csökkenteni, másrészt előre kalkulálva a nagyarányú lemorzsolódást, így próbálják biztosítani az oktatás folyamatosságát.

A gimnáziumi felnőttképzésben zömmel olyan fiatalok vannak jelen, akik elakadtak az iskoláztatásban, s néhány év kieséssel igyekeznek pótolni hiányzó iskolázottságukat. (Györgyi, 1997)

Míg az alapfokú képzésben a nők aránya hosszú ideje az összlétszám egy negyede körül mozog, a középiskolai felnőttképzésben arányuk – mindkét tagozaton – tartósan meghaladja a férfiakét.

8. táblázat – Esti és levelező képzésben tanulók száma és aránya a képzési típus szerint, nők aránya, 1990/91 –1994/95

II. Munkaerőpiaci képzés

Munkaerőpiaci képzés alatt

II/1. A munkaügyi szervezetrendszerben folyó képzés

A gazdasági változások nyomán előálló jelentős arányú munkanélküliség új helyzetet teremtett, s a felnőttképzés új formáinak kialakítását tette szükségessé. Létrejött a megyei munkaügyi központok hálózata, amelyek elsősorban a munkanélküliek regisztrálását és ellátátását szervezik (ezen belül jelentős pénzeszközöket fordítanak képzési programok finanszírozására). Mindez igen rövid idő alatt zajlott, s ennek nyomát a kialakult intézményrendszer, a létrehozott programok is tükrözik.

Mivel nem épült ki megbízható mechanizmus, amely közvetítené a munkapiaci igényeket (elsősorban a rövid távon várható keresletet), a munkaügyi szervezetrendszerben folyó munkaerő-piaci képzések sokszor nem igazodnak eléggé a tényleges kereslethez.

A képzési kínálat alakulásában igen nagy szerepe van annak, hogy a kevésbé eszközigényes képzéseket preferálják (ezzel, és a képzés csoportos szervezésével leszoríthatók a költségek), ugyanakkor ez is oka annak, hogy a rendszer legnagyobb arányban a magasabb előképzettséggel rendelkezőknek teremt képzési lehetőséget. Ugyancsak ebbe az irányba hat a területileg meglévő képzési kínálat struktúrája. Ezek a tényezők néha erőteljesebben befolyásolják a képzést, mint a tényleges gazdasági szükségletek. Egyik következménye, hogy kedvezőtlenül alakulnak a képzést követő elhelyezkedés arányszámai (így a képzés parkoltató funkciója kerül előtérbe), s ez a résztvevők körében a képzés leértékelődését eredményezheti.

Ugyancsak ebben a szervezeti keretben szerveződik az olyan sajátos helyzetű csoportok képzése, (alapfokú iskolázottsággal sem rendelkező rétegek, cigányok, csökkent munkaképességű emberek) amelyek a képzés piaci szektorában nem jelenhetnének meg fizetőképes keresletként.

Az iskolázatlan csoportok számára egyébként is korlátozottak a szakmatanulás lehetőségei. Mindössze 30 olyan – zömmel mezőgazdasági – szakma van, amely alapképzettség nélkül is megszerezhető.

A képzésben résztvevők jellemzői

1994 ben 94 ezer, 1995 ben 71 ezer fő, 1996-ban hasonló 69 ezer fő képzését szervezték az ellátás keretében.

A résztvevők egy ötöde legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezik (arányuk az összes munkanélküli között jóval magasabb: 40-44 %), 15-20 %-ának van szakiskolai vagy szakmunkás végzettsége, egy negyedének szakközépiskolai vagy technikumi, ugyancsak egy negyedének gimnáziumi előképzettsége.

A fiatalabb korosztályok jelenléte – az iskolarendszerű képzéshez hasonlóan – ebben a szektorban is igen jelentős. Domináns, és ugyanakkor felülreprezentált a 24 év alattiak részvétele a képzésben (42-44 %), miközben a munkanélkülieken belüli arányuk 23-27 %. Ez a tény összefügg azzal, hogy a pályakezdők részvétele a képzésben igen jelentős, nagy területi különbségekkel 34-37 % között mozog.

A képzések 80 %-a szakképesítés megszerzésére irányul. Növekszik azok aránya, akik maguk választották meg a képzést (és a munkaügyi központtól támogatást kaptak hozzá), szemben azokkal a képzési programokkal, amiket a munkaügyi központ kínált a regisztráltaknak.

A képzések átlagos időtartama 4-6 hónap között mozog.

9. táblázat– Munkaerőpiaci képzésben résztvettek számának megoszlása a képzések típusa szerint

Szabályozás

Azt, hogy a szakmai képzés az iskolarendszer keretei között, vagy azon kívül folyik, a szabályozás egyes elemei – pl. az elérhető szakmák köre – is befolyásolják.

Az Országos Képzési Jegyzékben szereplő 933 képesítésből 216 kizárólag iskolarendszerű képzésben oktatható, s 717 szakma oktatható iskolán kívül is. Ez utóbbiak 60 %-a alapfokú előképzettséget igényel, a középfokú előképzettséget igénylő szakmák esetében azonban a az iskolarendszeren belüli képzésben háromszor annyi szakma közül lehet választani, mint azon kívül. (Ennek az egyik oka, hogy a technikusi képzettségek mindegyike ebbe a kategóriába tartozik).

A jegyzékben a szakképesítések 70 %-a esetében meghatározták a szükséges képzési időt is. Az érintett szakmák egy harmada esetében 1 év, a fele esetében 2 év az előírt képzési idő.

A munkaügyi miniszter 6/96 (VII. 17) MüM. sz. rendelete szabályozza a képzésbe kerülés feltételeit és a képzési célú programok körét. A 2/97 (I.22.) MüM sz. rendelet pedig rendelkezik – többek között – az iskolarendszeren kívüli szakképzést folytató szervezetek nyilvántartásba vételének módjáról, a szakképzés folytatásához szükséges követelményekről.

Új szervezeti keretek

A munkanélküliségből fakadó ellátási feladatok fontos szerepet játszottak a képzési struktúra alakításában, korszerűsítésében.

A 90-es években új típusú intézménnyel bővült a képzést folytató szervezetek köre, létrejött a regionális munkaerő-fejlesztő és képző központok hálózata.

Az Emberi Erőforrások Fejlesztése világbanki program felnőttképzési komponense támogatásával önálló, felnőttképzési intézményhálózat jött létre, amely jelentős új kapacitást, és egy új intézménytípust jelent a magyarországi képzési struktúrában. (1991-ben kísérleti jelleggel kezdett működni az észak-magyarországi régió központja, az ÉRÁK, majd több ütemben, fokozatosan került sor a – Munkügyi Minisztérium és a helyi önkormányzatok által alapított – újabb központok átadására. 1993: Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, majd Nyíregyháza. 1994: Kecskemét, Békéscsaba, 1996: Szombathely. Időközben létrejött a Budapesti Munkaerő-piaci Intervenciós Központ (BMIK, amelyhez bázisként 12 budapesti szakmunkásképző és szakközépiskola kapcsolódik). A hálózat saját székkapacitása 3400, egyidejűleg ennyi ember képzését tudja ellátni, de jelentős külső kapacitások bevonásával működnek. A központokban dolgozók létszáma kb. 500 fő.

A regonális központok képzési kapacitását jelzi, hogy 1995-ben 981 tanfolyamon 21 600 főt, 1996-ban 1219 tanfolyamon 29342 fő kezdte meg a képzést.*

* Ennek a létszámnak egy része szerepel a munkanélküliek képzéséről szóló adatokban.

Az összesen 9 intézményből álló hálózat feladata a munkanélküliek ellátása mellett az adott térség általános munkaerőképzési igényeinek kielégítése. A központok vállalati megrendelésre is képeznek – ez a tevékenység fokozatosan növekszik – és állampolgárok számára is szerveznek programokat, emellett korszerű infrastruktúrájukkal az iskolarendszerű képzésben is résztvesznek (korszerű műhelyeikben gyakorlati képzési lehetőséget nyújtanak a velük együttműködő szakképző iskoláknak).

A létrejött hálózat az iskolarendszerű szakképzés intézményrendszeréhez tartozó iskolákkal – noha bizonyos területeken egymás konkurensei is lehetnek a képési piacon – együttműködésre törekszik. (A saját regionális képzőközponttal nem rendelkező megyékben szakképző iskolák felszerelésével, felszabaduló kapacitásaik bevonásával az iskolarendszerű és az azon kívüli hálózat kooperációjának kiépítése is megkezdődött (jelenleg 34 iskola vesz részt az együttműködésben). (Emberi erőforrások fejlesztési program, 1997)

A foglalkoztatási célú képzésben résztvevők döntő többsége munkanélküli, bár a regionális képzőközpontokban érzékelhető a munkaviszonyban állók képzésének lassú növekedése. 1994-ben a regionális képzőközpontok által nyújtott képzésben a résztvevők 67 %-a volt munkanélküli, 1995-ben 47 %-a, 1996-ban ez az arány 30 %-ra csökkent (ami persze nem egyenletesen oszlik meg az eltérő helyzetű térségekben működő központok között).

II/2 Az aktív munkaerő képzése

A felnőttképzés ösztönzésének hiánya

Ma a társadalmi státusz alapvetően meghatározója a munkaerőpiaci pozíció. Azok, akik nem szerzik meg a középszintű szakmai végzettséget, igen nagy valószínűséggel kirekesztődnek a munka világából. Ez az összefüggés a már dolgozók és a még tanulók körében egyaránt egyre erősebben tudatosul. Emellett erősödőben van a képzés, szakmai képzés szolgáltatásként való szemlélete.

A 90-es évek meghatározó jelensége, a rövid idő alatt tömegessé vált munkanélküliség – és az ebből fakadó társadalmi problémák – kezelésének szükségessége vezetett oda, hogy a munkaerőképzésben mai napig az inaktív(vá vált) csoportok képzése áll a figyelem középpontjában. Döntően erre a területre összpontosultak a pénzeszközök, s a szabályozás is elsősorban ezt a területet érintette.

A felnőttkori tanulás ma erősen kötődik a munkanélküliséghez (a képzési lehetőségek hozzáférhetősége is részben összekapcsolódik a munkanélküli státusszal). Az aktív dolgozók esetében pedig a képzésben való részvétel erősen függ a munkáltatótól. A jelenlegi rendszer nem ösztönzi az aktív munkavállalók egyéni döntésekre alapozott képzését. Nem fogalmazódtak meg az ösztönzést szolgáló programok, jogszabályok, vagy a finanszírozást segítő konstrukciók. A munka melletti tanulást érintő, érvényben lévő jogszabályok sem alkotnak koherens rendszert. Különböző időszakokban születtek, ebből adódóan eltérő szemlélet képviselnek, szétszórtan léteznek, s sok ponton egymással sem állnak teljes összhangban (Szakképzési Törvény, Közoktatási Törvény, Foglalkoztatási Törvény stb.). A korábbi szabályozás értelmében pl. a az iskolarendszerű felnőttképzésben való részvétel bizonyos támogatást élvez, (munkáltatóval kötött szerződés alapján járó tanulmányi szabadság), a munkavállalók saját kezdeményezésű szakmai továbbképzését, nem iskolarendszerű tanulását azonban ez nem érinti. Ez a szabályozás ellentmondásban van a képzésnek a Szakképzési Törvényben megfogalmazott. szektorsemlegességi elvével.

A képzési piac kialakulása

A gazdasági szerkezetváltás egyes következményei (mindenekelőtt az új technológiák, új szakmák megjelenése és a tömegessé váló munkanélküliség) jelentős mennyiségi keresletet teremtett a továbbképzések és átképzések területén. A képzési vállalkozások megjelenését a korábbi szabályozás csak bizonyos szektorokban tette lehetővé. A nyelvoktatás területén például már jóval korábban megindult a piaci típusú kínálat bővülése. A szakképzés területén az 1988-as jogi szabályozás tette teljessé az állami monopólium felszámolását.

A változások többirányú folyamatot indítottak el.
- A hagyományos, iskolarendszerű felnőttképzést adaptációs próbálkozásokra késztették;
- Ösztönözték a vállalatokon belül szerveződő munkaerőképzést;
- Előmozdították a munkaerő-piaci képzés területi hálózatának kiépülését, és infrastruktúrájának jelentős fejlesztését. (Mint korábban szó volt róla, jelentős új képzési kapacitások jöttek létre.)
- A vállalkozásként működő képzőcégek tömegének létrejöttét, és ezeknek a szakmai képzés rendszerébe történő integrálódását eredményezték.

Mindezeknek a folyamatoknak az eredményeként egy viszonylag rugalmas és sokszínű képzési kínálat jelent meg. Létrejött a képzési piac, a tömeges munkanélküliségből adódó állami megrendelések domináns szerepe miatt azonban a képzési piacot bizonyos torzulások, egyoldalúságok jellemzik.

A mennyiségi túlkínálat mellett a minőségi követelmények, a szakmai és társadalmi kontroll viszonylag alacsony szintje a jellemző.

A képzőintézmények pontos számáról ma senki nem rendelkezik megbízható információval. Becslések alapján kb. 2000 intézmény foglalkozik több-kevesebb rendszerességgel, fő vagy melléktevékenységként szakmai képzéssel. Számuk a kereslet alakulását követve rendkívül gyorsan változik. A területet ismerő szakemberek véleménye szerint kb. 500-600 olyan vállalkozás van, amelynek fő profilja a képzés, és tevékenységük meghatározza a képzési piac működését. (A bírósági cégbejegyzéseket alapul véve, potenciálisan – beleértve magukat a gazdasági szervezeteket is – több tízezer vállalkozás rendelkezik felnőttképzési jogosítvánnyal, tehát folytathatna ilyen jellegű tevékenységet.)

Az Országos Statisztikai Adatgyűjtési Program (OSAP) a rendeletben előírt adatszolgáltatási kötelezettség keretében 1996-ban 4200 képzést regisztrált, amelyre 105 000 fő iratkozott be.* E szerint az adatgyűjtés szerint iskolarendszeren kívüli tanfolyamot 569 intézmény szervezett (ezek 45%-a jogi személyiséggel rendelkező vállalkozás, mellettük a költségvetési intézmények kisebb szerepet kaptak).

* Ez jelentős mértékű átfedésben van a munkanélküliséghez kapcsolódó képzés rendszerével, ez az adatszolgáltatási rendszer azonban részben bővebb annál, viszont az adatszolgáltatásra kötelezetteknek csak mintegy kétharmada szolgáltatott adatot, tehát az adatbázis korántsem teljes körű.

Vannak olyan képesítések és képzési típusok, amelyek csak az iskolán kívüli képzési szektorban elérhetők (ezek elsősorban a legújabb igényeket kielégítő, szellemi szolgáltató tevékenységeket jelentik).

A szervezetek jellegét tekintve a képzési piacon vállalkozásként működő intézmények fő típusai:
1. Az államigazgatási főhatóságok (minisztériumok) egykori önálló továbbképző- és vezetőképző intézeteiből alakult oktatási vállalkozások.
Egy részük országos hálózattal rendelkezik. E cégek – annak következtében, hogy megörökölték a korábbi infrastruktúrát a jelentős tapasztalatokkal rendelkező személyzetet és az üzleti megrendelések formájában kamatoztatható kapcsolatokat – az újonnan alakult cégekkel szemben előnyt élveznek az infrastruktúraigényes képzések területén.
2. A második csoportot a korábbi állami nagyvállalatok saját oktatási központjaiból szerveződött képzési vállalkozások alkotják. A gazdasági átalakulás következtében ezek a cégek fennmaradásuk érdekében vállalkozni kényszerültek. Országos hálózatuk általában nincsen, a piacon viszont előnyt jelent számukra az a körülmény, hogy korábbi anyavállalatuk többnyire az általuk kínált képzési programot vásárolja meg.
3. Jellemző csoportja a képzőcégeknek a felsőoktatási intézmények és kutatóintézetek munkatársai által létrehozott, többnyire kis méretű képzési vagy képzésszervezési vállalkozás. Ezek a néhány fős vállalkozások zömében más szakmai tevékenységgel kombinálják a képzési tevékenységet. Jellemző, hogy a viszonylag magasan kvalifikált szakemberek szinte valamennyien részfoglalkozásként vesznek részt a vállalkozásban, miközben főállásban az állami képzőintézmények alkalmazottai. Működésüket jelentősen megkönnyíti, hogy magánvállalkozásukat általában a képzőintézmény infrastruktúrájának igénybevételével (az intézmény hallgatólagos tudomása mellett, vagy kedvező bérleti viszony keretében) működtetik.
4. Maguk az iskolarendszerhez tartozó intézmények is résztvesznek vállalkozóként a képzési piacon. Középfokú szakképző intézmények és felsőoktatási intézmények is kínálnak képzési szolgáltatásokat. Erre elsősorban az állami támogatás csökkentése, működési kiadásaik megteremtése érdekében kényszerülnek, és az alacsony bérszínvonal miatt fontos bérkiegészítési lehetőséget is biztosítanak. Míg korábban ezt a tevékenységet egyértelmű kényszernek tekintették, ma a felsőoktatási management határozott törekvése, hogy a belső érdekeltségi rendszer megteremtése révén ösztönözze oktatóinak a képzési szolgáltatásokban való részvételét.
5. Mivel a már említett regionális munkaerő-fejlesztő és képzőközpontok bevételének jelenleg kb. fele származik a piaci képzésből, működésük átnyúlik a piaci szektorba.
6. A korábban jelentős szerepet játszó, nagy múltú intézmények, mint a még ma is állami támogatást élvező Természettudományos Ismeretterjesztő Társulat és a MTESZ a képzési piac peremére szorulnak.

A képzési vállalkozások zömmel budapesti székhellyel működnek, egy részük – elsősorban a régebb óta működő, átalakult cégek – országos hálózattal rendelkezik. Néhány éve megindult az intézményesedés, elsősorban érdekképviseleti jellegű, szakmai szövetségek alakultak, amelyek megfogalmazták a minőségi követelmények érvényesítésének szükségességét. Ehhez kapcsolódóan kialakultak a minősítési rendszerek.

Ma még a képzési piac egyik jellemzője, hogy nincs ‘fogyasztóvédelem’, s a képzettségek státuszát illetően kevés az ismeret, nagy a bizonytalanság, ami lehetővé teszi a szakmailag alacsony színvonalú képzési szolgáltatások forgalmazását is.

A munkahelyi képzés

Bizonyos, hogy számszerüleg jelentős, de rendkívül kevés információ áll rendelkezésre az aktív munkaerő képzésében fontos szerepet játszó területről. Az utóbbi években elsősorban a képzés iránti igények jellege változott, hiszen ami a munkahelyi képzés kiterjedtségét illeti, évtizedek óta évenként több százezer ember részvételével működik, s döntően rövid, képesítést nem adó, a munkatevékenységhez kötődő képzési tevékenységet jelent.

Miközben a gazdasági szervezetek az iskolarendszerű szakmunkásképzésből jelentős részben kivonultak, a gazdasági átrendeződéshez kapcsolódóan jelentős képzési tevékenységet folytattak, vagy finanszíroztak (a vezetőváltás nyomán tömegessé váló managerképzés, a piaci orientáció és ezzel a gazdasági partnerek körének megváltozása nyomán a nyugati nyelvek tanulása, az újonnan alakult cégek vezetőinek kiképzése, a minőségbiztosítás, a vállalatszervezés új módszerei, a külföldi tulajdonosok és a velük érkező új munkaszervezési kultúrához való adaptálódás, és az új technológiák – pl. a számítástechnikának az ügyvitelbe és a termelésszervezésbe való térnyerése mind a képzés iránti igényeket ösztönözte).

Az 1996 végén született, 1997-től érvényes jogszabály, amely a szakképzési hozzájárulás egy részének (a bértömeg 0,2%-ának) a saját munkaerő képzésére történő fordítását lehetővé teszi, azt tükrözi, hogy a munkaügyi kormányzat lépéseket próbál tenni az aktív munkaerő képzésének ösztönzésére is.

A munkahelyeken folyó képzés egyik jellemző mintája, hogy a munkaszervezeti hierarchia felsőbb szintjein dolgozó szakemberek képzői szerepkörben kapcsolódnak be a cég többi dolgozójának továbbképzésébe. Ezt a speciális felnőttképzési tevékenységet azonban nem alapozza meg a képzési tevékenység sajátosságaira történő felkészülés-felkészítés, azaz a képzők képzése.. Az ilyen irányú kínálat egyébként viszonylag szűkös a kézpési piacon (a képzésszervezők, humán-erőforrás-gazdálkodási szakemberek szakirányú képzését jogszabály írja elő, ezért néhány felsőoktatási intézmény is szervez ilyen képesítést adó képzést).

A munkahelyi képzésben való részvétel mértékéről és jellemző szakmai tendenciáiról átfogó adatokkal nem rendelkezünk, néhány – a fejlett gazdaságokra általában is jellemző – sajátosságát azonban a közelmúltban folytatott kutatások is jelezték.(A folyamatos szakmai képzés, 1997)

A munkahelyen folyó, illetve a munkaadók által finanszírozott képzések területén jellemző irányú szelektivitás érvényesül.

Szelektivitás az életkor szerint. A képzési tevékenység befektetésként történő felfogásából következik, hogy elsősorban olyan csoportokba érdemes beruházni, akiknek az esetében hosszú távon lehet számítani a befektetés megtérülésére. Ezzel is összefügg, hogy a fiatalabb korcsoportok jelenléte nagyobb, mint pl. a 45 év felettieké.

Szelektivitás az előképzettség szerint. A képzésből kevesebb ráfordítással többet profitál az, aki már rendelkezik előzetes ismeretekkel, és kialakult tanulási módszerekkel. Emiatt a magasabb (legalább középfokú) képzettségű csoportok a többi csoportnál jelentősebb arányban vesznek részt szervezett képzésben.

Szelektivitás a munkaszervezeti pozíció szerint. A legnagyobb esélye a munkaszervezeti hierarchia felső részéhez tartozóknak van arra, hogy a cég által finanszírozott képzésben résztvegyenek. A hierarchiában elfoglalt pozíció a képzés munkaerőpiaci értékét tekintve is meghatározó. Az alsó pozícióban dolgozók többnyire cégspecifikus, betanító, a cég belső munkapiacán értékesíthető képzést kapnak, míg a közép és felső szinten dolgozók olyan – többnyire költségesebb – programokban vesznek részt, amelyek a külső munkapiacon is javítják elhelyezkedési, karrierépítési lehetőségeiket.

A munkahelyi képzés területén is egyre inkább érvényesül a képzés befektetésként való szemlélete, bár az elemzés (pl. a költségek és megtérülés számítása, értékelése) és a képzési szükségletek tervezésének kultúrája viszonylag kiforratlannak nevezhető. (A folyamatos szakmai kézés, 1997)

Az ún. posztszekundér képzés

A középfok utáni, szakmai irányultságú képzés a hazai intézményrendszerben kiterjedt, de nem rendszerszerűen működő terület. Jelenleg rendszerré szervezési kísérletének első szakasza zajlik, részben a felsőoktatási rendszerhez történő integrálás formájában. Ezt a folyamatot szakmai viták, heves érdekharcok, többféle modell és elképzelés keveredése jellemzi, s a szabályozás első kísérlete sem érinti a szféra egészét. A jogi és intézményes keretek szabályozása a Felsőoktatási Törvény keretei között, illetve az akkreditálási eljárás kialakításával történt meg 1996 végén, 1997 elején az akkreditált iskolai rendszerű felsőfokú szakképzésről (AIFSZ) szóló 45/1997. (III. 12.) számú kormányrendelet.

Már a képzési típus pontos meghatározása is gondot okoz. Maga az elnevezés is (mint sok viszonylag újkeletű intézmény) külföldi mintákat követ (erre utal az idegen kifejezés magyarítási kísérleteinek sikertelensége).

A középfokú szakképzés, a felsőoktatás és a munkaerőpiaci képzés határterületén helyezkedik el, s mindhárom szektor érdekelt e képzési forma szabályozásában ill. a kereslet bővítésében.

Amennyiben a posztszekunder képzés meghatározó sajátosságának azt tekintjük, hogy a középfokot követő szakképzésről van szó, akkor az a technikus képzés formájában a magyar szakképzési rendszer részeként lényegében évtizedek óta működik.

A szakképzés új – a szakközépiskolai képzésre épülő új, ún. világbanki modellje is ehhez a képzési szerkezethez – az érettségi utáni szakképzéshez közelít.

Az OKJ-ban szereplő 933 szakmából 377 szerezhető meg középfokú végzettséggel. A Munkaügyi Minisztérium az ún. posztszekundér képzést az ISCED-alapú besorolás 5.5. szintjeként azonosította.

Jelentős számban folyik érettségivel, illetve szakképzettséggel rendelkező fiatalok szakképzése a piaci kézpési szektoron belül, illetve a pályakezdő munkanélküliek ellátása keretében.

A kereslet nagyságrendje döntően az érettségit szerző, de a felsőoktatásba be nem jutó fiatalok számából következtethető.

A felsőoktatási intézményekbe felvételizőknek csak 37,5 %-a kezdheti meg felsőfokú tanulmányait (a gimnáziumi érettségivel rendelkezők körében ez az arány 1995-ben 45 % volt, a szakközépiskolai érettségivel rendelkezők körében csak 18,8 %).

Évenként több tízezer érettségizett – szándékai ellenére – nem jut be a felsőoktatásba. A gimnáziumban érettségizettek a munkaerőpiacon szakképzetlennek számítanak, így elhelyezkedési esélyeik korlátozottak. E fiatalok egy része jelenleg mint pálykezdő munkanélküli további képzésre jogosult a munkapiaci szervezetrendszerben, egy részük pedig a középfokú szakképzésben folytatja tanulmányait.

10. táblázat – Érettségizettek továbbtanulása nappali tagozaton 1995 – 1996

Jelenleg nem beszélhetünk rendszerszerű posztszekundér oktatásról, hiszen a felső-középfok utáni, nem hagyományos felsőoktatási képzés integrálatlan és sokszínű oktatási programok halmaza.

A posztszekundér képzés kísérleti programjainak elindítása a kormányzati szándékok nélkül, spontán módon megtörtént, és a kormányzati irányítás csak követte e megindult változásokat.

A felsőoktatási intézményekben posztszekundér jellegű programokon tanulók száma 1995-ben elérte a hagyományos felsőoktatásban résztvevő hallgatók számának 20-25%-át. Egy minisztérium által készített felmérés szerint a programok döntő része a piaci árakhoz közeli, viszonylag magas tandíjjal működött. (Setényi, 1997)

Definiciója szerint egyszerre nyújt szakképesitést és felsőoktatási továbbtanulásba beszámítható ismereteket, a programokat feltételezhetően több eltérő intézmény fogja közösen működtetni.

A képzésben tervezett, egységes alapismereti-készségfejlesztő modulok: társadalmi alapismeretek; gazdasági alapismeretek; vállakozói ismeretek; munkaerőpiaci ismeretek; álláskeresési technikák; a viselkedés pszichológiai alapjai; készség- és személyiségfejlesztés; viselkedéskultúra; munkavégzési technikák; irodaszervezés; informatikai alapismeretek – szinte kivétel nélkül mindegyike a piaci képzés legfrekventáltabb kurzusai közé tartozik.

A FELNŐTTKÉPZÉST ÉRINTŐ JOGSZABÁLYOK

Az 1985. évi, az oktatásról szóló I. törvény VI. fejezete rendelkezett a felnőttek iskolai oktatásáról – a dolgozók iskoláiról. Megszabta az általános iskolai ifjúsági tagozatokra felvehetők körét (átirányítottak, illetve 20 év alattiak), megfogalmazta a 4, 3 és 2 éves szakközépiskolai képzés célját, a felvétel követelményeit.

A 6/1986 (VI.26.) MM. sz. rendelet ösztönözte az ifjúsági osztályok szerveződését. Megfogalmazása szerint a tanköteles korú, ha a 14. évet betöltötte és az azonos évfolyamra járóknál 2 évvel idősebb, akkor tankötelezettsége teljesítésének idejéig át lehet irányítani a dolgozók általános iskolájába.

A 13/1986. (VIII.1.) MM számú (az alapfokú nevelési-oktatási intémények működéséről) szóló rendelet 54-57. paragrafusai szabályozták a tanítás rendjét, és a kivételek körét. (A tanítási óra 40 perc, az órák tömbösítve is szervezhetők).

A középfokú intézmények működéséről rendelkező 15/1986 (VIII.20.) MM. sz. rendelet – 127-132. paragrafusai rendelkeztek a dolgozók négy és két évfolyamos iskolájáról, a felvétel követelményeiről, és a kögazdaság szakközépiskolákat érintő széles körű kivételekről.

A Közoktatásról szóló 1993. LXXIX. törvény 78. paragrafusa lehetővé teszi, hogy a tanulók időbeosztásához igazodva nappali munkarendben kerüljön sor a az oktatásra, illetve hogy a képzés munkarendje a tanulók elfoglaltságához igazodjon (távoktatás lehetősége).

Az 1993. LXXVI. szakképzésről szóló törvény 52. paragrafusa rögzíti, hogy iskoalrendszeren kívüli szakképzésben csak a tankötelezettségüket már teljesítettek vehetnek részt. Képzési szerződés kötéséről is rendelkezik, és a képzést folytató szervezetek számára tájékoztatási kötelezettséget ír elő (be kell jelenteniük a területileg illetékes munkaügyi központnak).

11/1994 (VI.8.) 34. paragrafusa a felnőttképzésben résztvevők jogait és kötelezettségeit írja elő (pl. a foglalkozások látogatásának kötelezettségét).

1996 LXII. tv. az 1993-as közoktatási törvény módosítása. A korábbi rendelkezés kimondta, hogy a 20. és a 26. életév betöltése után lehet kizárólag felnőttoktatási keretek között megkezdeni a tanulmányokat. A módosítás ezt az időpontot 3 évvel korábbra helyezi. (Ez abban az esetben hosszabítható meg, ha a képzés időtartama a 2 évet meghaladja.)

1996 októberében megalkották a szakképzési hozzájárulásról és a szakképzés fejlesztésének támogatásáról szóló 1996. LXXVII. törvényt. A törvény koncepcionális eleme, hogy a hozájárulási kötelezettség nem csak az iskolarendszerű szakképzés támogatására fordított eszközökkel csökkenthető. A hozájárulási kötelezettség alapjának (a bértömegnek) 0,2 %-a erejéig kötelezettségcsökkentő tényezőként számolható el a saját dolgozó számára államilag elismert szakképesítést nyújtó, ill. ennek érdekében szervezett szakképzésre fordított kiadás. Ez a kiadás akkor érvényesíthető., ha a munkaadó a dolgozóval előzetsen tanulmányi szerződést köt és ugancsak szükséges a szakképzési törvény szerint, hogy a képzét folytató szervezet is szerződést kössön a képzésben résztvevő dolgozóval.

A felnőttképzés finanszírozása

Három fő forrása a szakképzési hozzájárulás, a központi állami támogatás, és a Foglalkoztatási Alapból nyújtott ún. decentralizált támogatás.

Az iskolarendszerű felnőttképzésben az állami normatíva egy harmada a nappali fejkvótának.

A tisztán piaci típusú képzés bővülésének jelenleg komoly korlátot szab a fizetőképes kereslet szűkössége, amely a relatíve alacsony bérszínvonallal is összefügg.

A munkaadók által szervezett képzéseket zömmel a munkaadók finanszírozzák, csak mostanában kezd terjedni az a gyakorlat, hogy a képzésben résztvevő munkavállalóknk is részt kell vállalniuk képzésük költségeiből (részben a tanulás eredményességében való érdekeltségük megteremtése céljából).

Gyakori, hogy bizonyos képzési programok – pl. managerképzés -kiugróan magas árakkal dolgoznak, amiben nem a nagyobb ráfordítás játszik szerepet, hanem így biztosítják a szelekciót, ill. a képzés presztizsét fizettetik meg a szolgáltatók.

A munkahelyeken belül szerveződő képzések esetében a tapasztalatok szerint általában nem is kalkulálják a ráfordítások összességét (pl. a kieső munkaidőt), csak a pénzbeli kiadásokat tartják számon. (A folyamatos szakmai képzés, 1997)

A képzések státusza

A felnőttképzés három szektorában eltérő mértékben lehet a különböző státuszú képzésekhez jutni. Az iskolarendszerű képzés államilag elismert kvalifikációkra épül, a munkaerőpiaci képzésben emellett államilag nem elismert képzettséget is lehet szerezni, ill. képzettséget nem adó, betanító képzés is folyik.

A képzettségek ilyen besorolása azonban nem azonos az adott képzettség vagy a megszerzett ismeretek munkapiaci értékével. A tapasztalatok szerint a gazdaság bizonyos szektoraiban a munkáltatók egyre inkább a tényleges szaktudást ismerik el – függetlenül atttól, milyen módon szerezte azt a munkavállaló. A magyar munkaügyi kormányzat – többféle megfontolásból és részben bizonyos hagyományok, modellek követéséből adódóan – a szakmaközpontú, az államilag elismert végzettséget adó képzés fejlesztését helyezi előtérbe. Ennek része az OKJ rendszer kiépítése, amely gyors fejlesztés eredménye volt, gyenge pontja a gazdaság igényeinek érvényesítése – ill. az igények folyamatos nyomon követésének intézményesítése. Ebben szerepet játszik a társadalmi partnerek gyengesége (megrendült pozíciójú szakszervezetek, a kényszerből, gyorsan kiépült kamarák, amelyek nem szervesültek, és még keresik a helyüket.)

A felnőttképzés módszerei

A fenőttképzésben alkalmazott módszerek erősen kötődnek az iskolarendszerben alkalmazott, már ott sem korszerűnek számító eljárásokhoz, s kevéssé épülnek a modern információszerzési és kezelési technikákra (ennek sok oka közül az egyik a felszereltség hiánya, és a tanárok előképzettségének hiánya).

Két olyan tényező, amely a hagyományostól eltérő oktatásszervezési és képzési eljárásokat tesz (tenne) szükségessé:
- a képzés tömegessé válása, a résztvevők heterogenitása
- az egyéni tanulás, és pályaépítés megnövekedett jelentősége.

Magyarországon az iskolázást követő szervezett és egyéni képzés ösztönzésének és rendszerré épülésének hiányzó láncszeme a szolgáltató háttérintézményi hálózat hiánya. Az egyéni képzési utak kialakítását segítő szolgáltató intézmények száma kevés (tanácsadás, információs-központok, képességfelmérés, tájékoztatás, tanulást ösztönző és támogató finanszírozási konstrukciók).

A képzési módszerek fokozatos változásában szerepe van a tanulás-tanítás szerepviszonyairól kialakult új – de viszonylag lassan terjedő – felfogásnak is, amely szerint a hagyományos tanár és a vele szemben álló befogadó helyett, az öntevékeny tanulót támogató szakember és az információs eszközök és források kerülnek előtérbe. (Zrinszky, 1995)

Az új képzési módszerek terjesztésében jelentős közvetítő szerepet játszik (játszhat) a képzőközpontok hálózata, amely sokféle, nyugaton már kipróbált eljárásnak, módszernek vált befogadójává, adaptálójává (személyre szabott képzési programok kialakítása, munkakör elemzés, moduláris képzési csomagok kifejlesztése, a képzést megelőző képességfelmérés stb.) .

A távoktatás helyzete

A 80-as évek elején indult hazai kísérleti programok megszakadtak, a 90-es években indultak újra. Nem állnak rendelkezésre adatok arra vonatkozóan, hogy jelenleg hányan vesznek részt Magyarországon távoktatásban, ennek részben az is az oka, hogy ezt a képzési módot többnyire más formákkal kombinálják. (Óvatos becsléssel 7-10 000 főre tehető a valamilyen távoktatásban tanulók száma.)

A rugalmas és nyitott oktatási formák Magyarországon nem terjedtek el olyan mértékben, mint a fejlett európai országokban. A piaci keresletet a magánszféra ismerte fel először. Ezzel is összefügg, hogy a távoktatással eddig viszonylag szűk területen (managerképzés, idegen nyelv oktasás, informatika) képeztek szakembereket, s ezen belül is jellemzőbb volt a képesítést nem adó továbbképzés. Jelenleg a távoktatás területén alig van graduális képzés.

Két területen van igazán kereslet, ill. érdeklődés. Egyrészt a munka melletti képzés, továbbképzés területén (itt kamatoztatható a módszer egyik legfontosabb előnye, a rugalmas tanulási lehetőség). Másrészt a felsőoktatás, ahol olcsó (jelentős beruházást nem igénylő, a kereslet hullámzásaihoz rugalmasan alkalmazkodni tudó) képzési módként került előtérbe – éppen a magyar felsőoktatásban kívánatossá vált férőhelybővítési törekvésekkel egyidőben. A hazai felsőoktatási intézmények egy kis része – a hallgatói létszám bővítésének, illetve a képzési kapacitások kihasználásának lehetőségeit keresve – évek óta kísérletezik a távoktatás különféle formáival.

Megtörténtek az első lépések egy távoktatási hálózat kialakítására. 1991-ben megalakult az MKM kebelén belül a Nemzeti Távoktatási Tanács. Külföldi források bevonásával, nemzetközi projektek keretében hat regionális távoktatási központot alakítottak ki (Gödöllő, Debrecen, Szolnok, Pécs, Veszprém, Győr). 1996-ban – PHARE támogtással – ez a hálózat tovább bővült négy új központtal (kettő Budapesten, egy Miskolcon, és egy Szegeden). Megindult a szakemberképzés (tutorok kiképzése), kiépült a szükséges infrastruktúra egy része.

Egészében azonban nem sikerült megtalálni azokat az ösztönzőket és szervezeti kereteket, amelyek megteremtették volna a felsőoktatási intézmények érdekeltségét, és az eredeti elképzeléseknek megfelelően – a felsőoktatást tették volna a hazai távoktatási rendszer bázisává. Ugyancsak nem mondható, hogy széles körben felismertté váltak volna e képzési forma kétségkívül létező előnyei. (Távoktatás-fejlesztési tanulmányok, 1997)

Távlatilag mindenképpen nagy lehetőségek rejlenek ebben a képzési formában. A külföldi tapasztalatok azonban arra utalnak, hogy bizonyos korlátokkal kell számolni a potenciális résztvevők arányának becslésekor.

A nagy nemzetközi távoktató szervezetek hallgatóságának összetétele azt jelzi, hogy ez a képzési forma a képzettebb, legalább középfokú, de méginkább a diplomás rétegek számára kínál hatékony tanulási lehetőséget. Mindenekelőtt azért, mert ezek a csoportok rendelkeznek leginkább azokkal a tanulási tapasztalatokkal, készségekkel, és motivációval, amelyek az intenzív egyéni tanuláshoz elengedhetetlenek.

Összefoglalás

A felnőttképzés három, egymással összekapcsolódó szektorra osztható. A fiatalodás tendenciája, illetve a fiatal korosztályok meghatározó jelenléte mindháromban érzékelhető.

Az iskolázatlan csoportok nagyságrendje változatlanul jelentős, a pénzszűke azonban éppen az őket befogadó intézményeket és képzési formákat fenyegeti.

A munkanélküliség megjelenése volt az egyik döntő mozzanat, amelynek hatására korszerűsödött és bővült a képzési struktúra. Ebből adódott azonban az is, hogy a súlypont az inaktívak képzésére került, és ez mindmáig jellemző. Az ösztönzés, támogatás rendszere is hiányos, a munkanélküliséghez kötődik, állampolgári jogon lényegében csak az iskolai felnőttképzéshez jár kedvezmény. A felnőttképzésre vonatkozó eltérő időszakokban született jogszabályok összehangja nem teljes.

A felnőttképzésben is érzékelhető tendencia a szakmai képzés, ill. a munkavégző képesség fejlesztése irányába történő hangsúlyeltolódás.

További táblázatok

11. táblázat – A munkaerőpiaci képzések OKJ szakmacsoportok szerinti megoszlása, 1996

12. táblázat – Középiskolát végzett szakmunkástanulók száma és aránya, 1960/61–1994/95

13. táblázat – A képzési típusok létszáma 1990-1994

Felhasznált irodalom

Csoma Gyula – Lada László (1996): Helyzetfeltáró elemzés az iskolarendszerű felnőttokttaás problémáiról. Bp. 1996. Kézirat. OI Dokumentáció
Emberi erőforrások fejlesztési program Felnőttképzési Komponens – Tanulmányok, Nemzeti Szakképzési Intézet, Bp. 1997
Györgyi Zoltán (1997): Az iskolarendszerű felnőttoktatás kérdőjelei. Educatio, 2. sz.
A felnőttképzés helyzete, javaslat a továbbfejlesztés feladataira (1996) Nemzeti Szakképzési Intézet, Kézirat. (Témavezető: Zachár László)
A folyamatos szakmai képzés helyzete Magyarországon (1997) A Tempus AMPHFOR projekt zárótanulmánya (Kutatásvezető: Tót Éva), Kutatás Közben sorozat-No 216, Oktatáskutató Intézet.
Sáska Géza (1992): Ciklikusság és centralizáció – A központosított tanügyigazgatás és a felnőttoktatás esete. Társadalom és oktatás sorozat, Educatio, Budapest.
Setényi János (1997): Régi oktatási szektorok és új tanulási utak: a posztszekundér oktatás. Educatio, 2. sz.
Szakképzés Magyarországon – 1996 (1997): Munkaügyi Minisztérium.
Távoktatás-fejlesztési tanulmányok (1997) A Nemzeti Távoktatási Tanács kiadványai – No 6, Budapest
Tót Éva (1993): Képzés az iskolarendszeren kívül. Educatio, 3.sz.
Zrinszky László (1995) A felnőttképzés tudománya. OKKER Oktatási Iroda, Budapest