Mihály Ildikó

Az iskolai terror természetrajza

Folyóiratunk korábbi számaiban már foglalkoztunk az iskolákban mindinkább eluralkodó agresszió¹ jelenségeivel – itthon és külföldön egyaránt –, valamint a gyermekeket és tanáraikat sok esetben valóságosan is megbetegítő struktúra, illetve az iskolában zajló szociális történések² sajátosságainak bemutatásával. Ez az áttekintés egy sajátos probléma, az iskolai közösségekben is előforduló pszichoterror jellegzetességeit kívánja ismertetni.

Az előbbiekben említett jelenségek – agresszió, pszichoterror stb. – jelentéstartalma nem mindig választható szét egyértelműen, sőt gyakran össze is mosódnak egymással; ugyanis az iskolában és a munkahelyeken meglehetős gyakorisággal elkövetett különféle erőszakos cselekményeket nem mindig könnyű megkülönböztetni a zaklatás különféle formáitól. Mint ahogy a pedagógiai (és a humánpolitikai) szakirodalom abban a tekintetben sem mondható egységesnek, hogy egyáltalán milyen kifejezéssel illesse a zaklatás kategóriájába sorolható cselekedeteket. Érdekes módon ma már a Konrad Lorenz által kezdetben az etológiában használt, onnan a szociálpszichológiába is átkerült mobbing³ kifejezést elsősorban a skandináv szerzők alkalmazzák; a többi európai országban és az Amerikai Egyesült Államokban ugyanezekre a jelenségekre inkább a bullying⁴ megjelölés terjedt el, de a köztük lévő különbség újabban más vonatkozásban is érzékelhető. A mobbing kifejezés ugyanis az utóbbi időben egyre inkább elsősorban a különféle munkahelyi zaklatási formák⁵ gyűjtőfogalmává vált, a bullying pedig – bár néha a munkahelyi piszkálódásokra való hivatkozás esetén is alkalmazzák – mind határozottabban az iskolai pszichoterror különféle formáit megjelenítő értelemben szerepel a nemzetközi (és hazai) pedagógiai közleményekben.

Maga a téma egyébként, amely tulajdonképpen a csoportokban – különösen a kényszerűen összezárt csoportokban – szükségszerűen megjelenő hierarchia egyik káros kinövésének tekinthető, először (hozzávetőleg fél évszázada) a munkahelyi légkört megnehezítő, ott áldozatokat szedő jelenségekre vonatkozóan vált ismertté; iskolai jelenlétéről a pedagógiai szakirodalom csak később, a nyolcvanas években kezdett tudomást venni. Innentől kezdve azonban nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy az oktatásügy illetékesei is felismerjék a probléma súlyosságát. Ezt jelzi egyebek között az is, hogy az Európai Bizottság XXII-es – az ifjúság és az oktatás kérdéseivel foglalkozó – Főigazgatósága (a brit oktatási minisztérium támogatásával) e témában 1998-ban Londonban konferenciát hívott össze, amely azóta bullyingkonferencia néven vált ismertté a szakirodalomban.⁶

Vannak azonban olyan vélemények is⁷, amelyek szerint a probléma nagyságát tekintve „a mobbing az iskolai életben mindeddig nem kapott nyilvánosságot, a média agyonhallgatja a témát, hacsak nem jár brutális erőszakkal. Annál jobban foglalkoztatja a közvéleményt a gazdasági életben érvényesülő pszichoterror”. Úgy gondolom, hogy ez az állítás nagyon egyoldalú; ma már legfeljebb csak a szerző szűkebb környezetében állhatja meg a helyét; írásomban a továbbiakban éppen ennek az ellenkezőjét szeretném szemléltetni.

A mai értelemben vett iskolai zaklatás veszélyeire először két norvég iskolás tragikus öngyilkossága hívta fel a szakmai közvélemény figyelmét. Az akkori általános megdöbbenést rövid idő múlva tett is követte: 1983-ban ugyanis a norvég oktatási minisztérium megbízást adott egy – több mint százezer diák vizsgálatát célzó – kérdőíves felmérés⁸ elvégzésére; később aztán ugyanezt a kutatást – ugyanezzel a kérdőívvel – Svédország tanulói között is lefolytatták. (A kérdőívet összeállító, a vizsgálatot vezető és értékelő Dan Olwens azóta már más fórumokon is beszámolt tapasztalatairól; ezen beszámolók egyike olvasható például – egy-egy japán, dél-afrikai, brazil és palesztin pedagógus közleményének a társaságában – a Nyitott akta című folyóirat-összeállításban is.⁹) Mindenesetre azóta mind több országban egymás után látnak napvilágot az iskolákban eluralkodó pszichoterrorra utaló beszámolók (bár néha a bemutatott esetek egyike-másika még mindig inkább az abúzus¹⁰ kategóriájába tartozónak tekinthető); Hollandiában például már 1994-ben arról beszéltek, hogy náluk évente 385 ezer gyermek esik ennek áldozatául, ezért ott évek óta szervezett kampányt is indítottak ellene. Más szakértők¹¹ az iskolai zaklatás nagyságrendjét általános iskolai szinten az összlétszám 27%-ában, a középiskolákban pedig annak 10%-ában állapították meg. A megismert publikációk nem adnak magyarázatot a két életkori szakasz közötti nagy különbségre.

A zaklatás megnyilvánulási formái – különféle definíciók

A zaklatás, a pszichoterror iskolai jelenléte nagyon összetett problémát jelent; nemcsak nevelési-oktatási, hanem pszichológiai, szociológiai és etikai vonatkozásai is vannak. A szakemberek¹² egyértelműen patológiás jelenségként értékelik, a személyek és szerepek közötti viszonylatok egyfajta szociális deformációjaként, amely – egyebek között – egyes gyermekek megalázásában, megfélemlítésében, zsarolásában és különféle kínzásokban nyilvánul meg. Ugyanakkor a pszichoterror a lelki kényszerítés egyik formájaként is tekinthető, amelynek ösztönzője bizonyos egyéni vagy csoportos célok elérése, és amely szinte minden esetben bizonyos rituális, azaz szertartásszerű elemeket is tartalmaz.

A zaklatás megnyilvánulhat közvetlen vagy közvetett módon; az előbbi, vagyis a direkt bullying példája lehet a gyermekek közti gúnyolódás-csúfolódás, a piszkálódás, a lökdösés, az ellenségeskedés megannyi, ilyenformán tetten érhető helyzete; a közvetett megnyilvánulások közé soroljuk viszont azokat a szituációkat, amikor például egy gyermek kénytelen a szünetet társaitól teljesen izoláltan eltölteni, amikor különféle csoportos helyzetekben a többiek szándékosan egyáltalán nem vesznek tudomást a jelenlétéről, amikor nem választják be a csoportos játékokba, vagy amikor megrongálják a tárgyait és az öltözékét, illetve amikor rejtélyes eredetű horzsolások, sebek kerülnek a testére stb.

A zaklatás tehát általában egy csoportnak egy egyénnel szemben alkalmazott lelki terrorját jelenti.¹³ Dan Olwens szerint¹⁴ „a diákot zaklatás vagy elnyomás éri, ha ismétlődően és hosszú időn keresztül negatív cselekedeteknek teszi ki egy vagy több más diák”. A zaklatás jelenségei vagy hirtelen jelentkeznek és ugyancsak hirtelen maradnak abba, vagy pedig – és ezt szinte mindegyik szerző hangsúlyozza – hosszú ideig tartó, rendszeresen ismétlődő, szándékosságot és motiváltságot is tükröző akciókról van szó.¹⁵ Általában megfigyelhető, hogy legtöbbször bizonyos hatalmi viszonyok is testet öltenek benne. De a mobbing (vagy inkább bullying) meghatározható úgy is, mint egy hosszan tartó, lényegében erőszakos folyamat, amelyet egy egyén vagy egy csoport irányít olyan valaki ellen, aki nem képes az adott helyzetben magát megvédeni. Ennek lényege, hogy vagy valamilyen sértést, fenyegetést vagy ellenségeskedést közvetít irányába, vagy pedig stressznek teszi ki őt. (Ez utóbbit, mármint a stresszt, okozhatja például a gúnyolódás, amely durva tréfákban is megnyilvánul, netán – a saját akarata ellenére – valamiféle harcba való belekényszerítés, vele szemben valamilyen fizikai durvasággal való fenyegetőzés stb.) Más szerző¹⁶ így foglalja össze a zaklatás leggyakoribb formáit:

• az áldozat gúnyos, folyamatos nevén szólítgatása,
• valamiből való kihagyása,
• gúnyolása és lökdösése,
• személyes holmijainak elvétele,
• fenyegetése,
• trágár történetek meghallgatására vagy
• valami egyébre való rákényszerítése.

Hosszú időn keresztül tartó, többszemélyes játszmákról van tehát minden ilyen esetben szó. Nézzük meg, miként oszlanak meg ebben a játszmában a különféle szerepek! Karl Dambach német szakközépiskolai tanár¹⁷ saját osztályában tett megfigyelései szerint a zaklatás színteréül szolgáló csoportban tulajdonképpen háromféle szerepkör különíthető el egymástól: a csoportvezetőé, aki meghatározza a normákat (a helytelen normákat is), a követőké, akik csoportosan érvényt szereznek ennek, és a kívülállóé, akire a zaklatás, a lelki terror irányul. A csoportokon belüli pozíciók viszonylag szilárdaknak bizonyulnak, ha azonban valami miatt megváltoznak a körülmények, a hierarchiában is jelentős változás áll(hat) be, és a szerepek könnyen fel is cserélődhetnek. Más szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy az iskolai pszichoterror működése egyidejűleg legalább öt felet is érint: vannak ugyanis az elkövetők és az elszenvedők, valamint az adott osztály többi tanulója, de nem vitatható az sem, hogy a szülők és a tanárok – valamilyen módon – maguk is megszenvedik a történteket. A zaklatást ugyanakkor egyfajta tisztességtelen küzdelemnek is¹⁸ tekinthetjük, amelyben egy vagy több fizikailag vagy verbálisan és szociálisan erősebb támadó fél áll szemben magányos, eleve kudarcra ítélt áldozattal. Más szempontból egyfajta szelepként is felfogható, amely a felhalmozódott agressziót a védtelen áldozatokon vezeti le veszélytelenül, hiszen róluk köztudott, hogy ők valami miatt nem fognak vagy nem tudnak adekvát módon reagálni a velük történtekre.

A zaklatási alaphelyzet kialakulását nemcsak az egyes közösségekben eluralkodó agresszió és a félelem, hanem az egyhangúság, az unalom, sőt a szórakozás és a feltűnni vágyás igénye is segítheti. De vajon mi dönti el, hogy kikből válik elkövető és kikből áldozat? Vannak-e olyan helyzetek vagy jellemvonások, amelyek valakit szinte szükségszerűen áldozattá tesznek?

Zaklató és áldozat

Az áldozattá válást elősegítő helyzetek között a szerzők gyakran említik a gyermekek átlagtól eltérő szocializációt nyújtó családi környezetét: tapasztalatok szerint ez a folyamat főleg akkor indul be, ha egy család a megszokottnál erősebben magához kapcsolja a gyermeket, vagy ha a szülők túlságosan zárt, esetleg másfajta értékrendet képviselnek, mint ami az adott környezetben megszokottnak tekinthető.¹⁹ De könnyen zaklatás tárgyává válhat egy összeszokott közösségen belül az újonnan érkezett, a valamilyen szempontból másmilyen (például egészségesek közt a fogyatékos, fehérek között a színes bőrű, átlagos külsejűek között a valamilyen feltűnő külső jellegzetességgel rendelkező stb.). Bár egyes megfigyelők szerint az ilyen mobbinghelyzet általában nagyon könnyen és gyorsan felszámolható, egy idő múlva magától is megoldódik.

Az osztály vagy az iskola nagysága például egyáltalán nem játszik akkora szerepet a zaklatás gyakoriságában, mint ahogyan azt sokan gondolnák – figyelmeztet kérdőíves felmérésének tapasztalataira hivatkozva a norvég Dan Olwens. A nagyobb létszám persze az abszolút számok tekintetében eleve nagyobb gyakoriságot mutat. S nem is feltétlenül iskolai kudarc következményeként kerül rá sor, bár a zaklatás szereplői között általában mindkét szemben álló fél az iskolai átlagnál valamivel alacsonyabb szinten teljesít. A felsőbb évfolyamokon kevesebbszer fordul elő, mint a kisebbek körében – ezt a norvég kutató is megállapítja, bár nem számszerűen, mint ahogyan azt a már idézett brit szerző²⁰ megtette. És végül még egy viszonylag széles körben érvényesülő tapasztalat: a fiúk általában többet alkalmaznak társaikkal szemben pszichoterrort, mint a lányok. Ők ugyanis inkább áldozatok, többségében éppen a fiúk áldozatai. Ha viszont a lányok adják zaklatásra a fejüket, akkor rájuk inkább az indirekt és jobbára verbális formák alkalmazása a jellemző.

Az áldozattá váló személyek a leggyakrabban megfigyelt tulajdonságai alapján egyes szakértők²¹ a következő listát állították össze:

• alacsony önértékelés;
• rettegés attól, hogy nem felelnek meg valaminek;
• önmaguk hibáztatása;
• az a hiedelem, hogy környezetükből hiányzik az irányítás;
• az a hiedelem, hogy mások sokkal jobban tudják a helyzeteket kezelni, mint ők maguk;
• nem megfelelő interperszonális képességek;
• hiányos szociális kompetenciák;
• szociális izoláció;
• alacsony népszerűség.

Dan Olwens a tipikus áldozatok tulajdonságainak bemutatásakor némileg más személyiségjegyekre helyezi a hangsúlyt. Ő a szorongásra való hajlamot, a túlságos elővigyázatosságot, a nagyfokú érzékenységet, a visszahúzódást, a magányosságot, a meghunyászkodást és a teljes agressziónélküliséget tartja rájuk jellemzőnek. Ugyanakkor az olwensi felfogás értelmében úgynevezett provokatív áldozatok is vannak; őket leginkább a hiperaktivitás, a koncentrációs zavarok jellemzik, valamint az, hogy ők egyszerre szorongóak és agresszívek.

De vajon milyenek a zaklatók? Dan Olwens azt mondja róluk, hogy érezhetően hatalomra, dominanciára törnek; fizikai erejük nagyobb a többinél; ellenséges érzéseket táplálnak a környezetükkel szemben. Agresszivitásuk kortársaik vagy pedig a felnőttek ellen irányul. A zaklatásnak vannak „instrumentális” elemei is: ilyen esetekben a zaklatók valamit – például italt vagy cigarettát – követelnek az áldozattól. Sőt, Olwens megemlíti, hogy vannak passzív zaklatók is, bár ennek a típusnak a jellemzőit nem fejti ki bővebben.

Kérdőíves vizsgálat²² nyomán szerzett tapasztalatok pedig a kötekedőket úgy mutatják be, mint akik alulkontrolláltak, és szorongásszintjük egyáltalán nem képes gátló hatást kifejteni az agresszióra ösztönző szituációkban.

Dambach azonban nem tud olyan tulajdonságokat felsorolni, amelyekkel akár a vezető, akár a követő személyét jellemezni lehetne. Szerinte ugyanis nem létezik „konkrét és megbízható útmutatás; mit kell tenni és kerülni, hogy az embert csoportvezetőként ismerjék el. Ilyen nem is adható, hiszen ezek a tényezők nagyon erősen csoportfüggők: ami az egyik csoportban mély csodálatot vált ki, az a másikban esetleg elítélendő”. Ugyanígy nehéz konkrétumokkal jellemezni a követőt, aki e felfogás szerint ténylegesen kivitelezi a zaklatást, hiszen bár behódol a csoportszellemnek, megjelenésén ez nem mindig látszik. Sőt, kifejezetten arra törekszik, hogy őt autonóm és magabiztos személynek tartsák a környezetében.

Nagyon érdekesek témánk szempontjából azok a vizsgálatok is, amelyeket John A. Piel²³ a nyelvi érettséggel kapcsolatban végzett. Megfigyelte ugyanis, hogy azok a gyerekek, akiknek a viselkedésében tetten érhető volt a fizikai agresszió, nemcsak társadalmi, hanem nyelvi szintjük tekintetében is éretlenek. Ez a nyelvi éretlenség pedig azért játszhat meghatározó szerepet a gyerekek társas kapcsolataiban is, mert – magyarázza a szerző – a nyelvi fejlődés bizonyos értelemben az önkontroll fejlődésének részeként tekinthető (ezt az állítást egyébként Lurija és Vigotszkij kísérletei is alátámasztják). Akinél tehát az egyik valamilyen okból megreked, ez a lemaradás a másik területen is érezhető lesz. Újabb kutatások viszont már azt is sugallják, hogy a nyelvi fejlődés bizonyos különbségei a nemek között is megjelennek. Ennek alapján Piel két hipotézist is kidolgozott.

Az egyik szerint az alacsony nyelvi szint jellemezhető gyerekek „szükség esetén” valószínűleg inkább a fizikai, mint a verbális erőszakot fogják választani (esetleg igyekeznek az erőszakos cselekedetektől távol tartani magukat). Másik feltételezése az, hogy magas nyelvi érettségi szint birtokában a gyerekek inkább a verbális agresssziót választják. A nyelvi érettség megléte vagy hiánya jelentőségében tehát túlmegy még a társadalmi különbségek okozta viselkedésjellemzőkön is – magyarázza a szerző. A kísérletei nyomán megfogalmazódott tapasztalatok alapján talán az is valószínűsíthető – bár maga eddig a következtetésig nem jutott el –, hogy az egyes gyerekeknek a lehetséges mobbingtechnikák közötti választása is összefüggésben van nyelvi érettségük szintjével. (Például a lányok általa is megerősítetten jobb nyelvi képességei is magyaráz(hat)ják azt, hogy ők – ahogy már fentebb is szó volt erről – szívesebben nyúlnak a zaklatás verbális formájához, mint a fiúk.)

Egy 1995-ben, a németországi Bochum 123 iskolájában – az iskolák vezetői, tanulói és szülők között –, illetve Mecklenburgban több mint 15 ezer diák körében elvégzett vizsgálat²⁴ pedig egyenesen azt állítja, hogy az iskolák tanulói között az agresszió leggyakrabban verbálisan nyilvánul meg. Ez a vizsgálat még arra is felhívja a figyelmet, hogy ezeknek a verbális támadásoknak a helyszíne leginkább szünetek idején az iskolaudvar, valamint a hazafelé vezető útvonalak.

Mit lehet tenni ellene?

A probléma súlyosságát felismerve az iskolák mihamarabb igyekeztek lehetőségeik szerint felvenni a harcot a pszichoterror különféle megnyilvánulásai ellen. Legeredményesebbnek azok a különféle intervenciós programok bizonyultak, amelyek általában két szempontot tartottak szem előtt. Az egyik az, hogy minél jobban láthatóvá kell tenni a mobbingtörténéseket,²⁵ vagyis el kell érni, hogy minél többen tudjanak ezekről a jelenségekről. A másik szempont pedig az,²⁶ hogy a tanulóknak időben és hatékonyan olyan stratégiákat kell megtanítani, amelyek segítséget adhatnak nekik kortársi kapcsolataik konstruktív irányításában.

Az ilyen stratégiák elsajátíttatása képezte az alapját az 1994-ben Sheffieldben elindított, ún. „anti-bullying project”-nek²⁷ is. E program keretén belül (1) az iskolai curriculumba is beépítették ezeknek a stratégiáknak a megtanítását, (2) jól kidolgozott programokkal foglalták le a gyerekeket a szünetek idejére, (3) közvetlenül is foglalkoztak azokkal a tanulókkal, akik valamilyen zaklatást okozó helyzetbe kerültek.

A németországi tapasztalatok alapján is elsősorban három irányban kezdték keresni az illetékesek a megoldás lehetőségeit: (1) meg kell próbálni az iskolai szünetek és a hazafelé vezető utak erősebb pedagógusi felügyeletét; (2) az eddiginél nagyobb figyelmet kell fordítani a verbális kultúra fejlesztésére; (3) különféle, átgondolt foglalkozási programokat kell kidolgozni a tanulói közösségekben lévő „kemény mag” számára.

Egy azonban biztos. Az iskolák vagy az egyes pedagógusok zaklatásellenes kezdeményezéseinek egyike sem lehet eredményes, ha nem mindig éppen arra az aktuális helyzetre reagálnak, amely a zaklató és az áldozat kapcsolatát éppen akkor jeleníti meg.²⁸ Ehhez természetesen a tanulók és a tanulócsoportok minél jobb megismerésére van szükség.