Albert Schweitzer

Kultúra és erkölcs¹

Részlet a kötet Előbeszédéből

A nyugati világnézet tragédiájának megírására vállalkoztam. Már diákként is megdöbbentett, hogy a gondolkodás történetét mindig csak mint filozófiai rendszerek történetét mutatták be és nem mint a világnézetért való megküzdés történetét. Később világossá váltak számomra a kultúra és a világnézet közötti félelmetes és kérlelhetetlen kapcsolatok. Ezzel még kényszerítőbb késztetést éreztem, hogy a nyugati gondolkodással kapcsolatban feltegyem a kérdést: mit akart tulajdonképpen a világnézettől és mit ért el? Mi marad fenn filozófiánk teljesítményeiből, ha tudálékos díszeit lehántjuk róla? Mit tud nekünk nyújtani ahhoz, hogy hatékony és gondolkodó emberként az életben megálljunk?

Így szembesültem védtelenül a nyugati gondolkodással. Felismertem és elismertem, hogy olyan világnézet után kutatott, amelyből mély és átfogó kultúra származik. Olyan világ- és életigenlésre kívánt jutni és azzal megalapozni, hogy hatni tudjunk, hogy haladásra törekedjünk és értékeket alkossunk. Olyan etikához kívánt jutni és általa megalapozni azt, hogy – az értékes hatás érdekében – életünket az eszmék és mások életének szolgálatába kell állítanunk.

A nyugati gondolkodásnak azonban nem sikerült, hogy a világ- és életigenlő etikus világnézetet meggyőzően és tartósan a gondolkodással alapozza meg. Filozófiánk az előtte lebegő értékes világnézetnek mindig csak ingatag töredékeit alapozta. Ennek megfelelően kultúránk is töredékes és bizonytalan maradt.

Végzetessé vált az, hogy a nyugati gondolkodás nem „vallotta be” szilárd és értékes világnézet utáni kutatásának eredménytelenségét. Filozofálásunk egyre felszínesebbé vált. Elvesztette kapcsolatát azokkal az alapvető kérdésekkel, amelyeket az ember az életnek és a világnak szükségszerűen feltesz. Egyre inkább megelégedett azzal, hogy iskolás filozófiai kérdésekkel foglalkozott és virtuóz módon uralta a filozófiai technikát. Mindjobban mellékes dolgok foglalták el. Igazi zene alkotása helyett többnyire csak zenekari muzsikát művel, gyakran kiváló zenekari muzsikát, de mégis csak zenekari muzsikát.

Ez a filozófia, mely csak filozófiát művelt, ahelyett, hogy a gondolkodással megalapozott és az életben használható világnézetért küzdött volna, juttatott tömegeket a világnézetnélküliségbe s ezzel a kultúranélküliségbe is.

A magábaszállás jelei kezdenek láthatóvá válni. Itt-ott már elismerik, hogy a filozófiának ismét törekednie kellene arra, hogy világnézetet nyújtson. Ez rendszerint abban jut kifejezésre, hogy bátorítják, kockáztassa meg ismét a „metafizikát”, azaz alakítson ki végleges nézeteket a világ szellemi lényegéről ott, ahol addig csupán tudományos megállapítások egyszerű összefoglalásával és óvatos hipotézisekkel foglalkozott.

Nemcsak a filozófiában, hanem egyáltalán a világnézet utáni igény kialakulása mint „metafizika” utáni igény nyilvánul meg. Fantasztikus „metafizikát” keresnek és kínálnak.

Azonban sem az óvatos akadémikusfilozófia, sem az igényesen fantasztikus „metafizika” nem tud nekünk igazi világnézetet nyújtani. Végzetes tévedés, hogy a világnézethez az út a metafizikán át vezet. Ez a nyugati gondolkodásban már eléggé kiélte magát. Tragikus lenne ezt ismét felújítani, amikor éppen az vált szükségessé, hogy kikerüljünk abból a világnézetnélküliségből, amely szellemi és anyagi nyomorúságunk alapja. Egy epigonszerű vagy kalandos kóborlás kiszolgáltatott és kilátástalan utakon nem menthet meg minket. Csupán a világnézet problémájának mély megértése és megélése visz minket előre.

Ezért vállalkozom arra, amit eddig nem kíséreltek meg, a nyugati világnézet problémáját oly módon felvetni, hogy az – a világnézet nyugati kereséséhez tartva magam – önmagáról számot adjon. Mielőtt további erőfeszítést tennénk, két dologban kell világosan látnunk. Először világosan kell látnunk, hogy a világnézet keresésében a világnézet minőségének milyen rendkívüli jelentősége van. Mit akarunk? Világ- és életigenlést, etikát akarunk, amelyre az értékes, az életünknek értelmet adó hatáshoz szükségünk van, amelyben a világról és az életről való gondolkodást értelmesen megalapozottnak találjuk. Ha egyszer világnézet-keresésünket teljesen betölti az, hogy minden e két alapvető kérdés körül forog, úgy ez megóvja attól, hogy mellékútra tévedjen s azt vélje, hogy majd ezen is valamilyen szerencsés fordulattal célhoz ér. Nem keres „metafizikát”, azt vélvén, hogy ily módon világnézethez jut, hanem világnézetet keres, és tudomásul veszi, hogy ami eközben a „metafizikáról” kiderül, minden vonatkozásban elementáris marad.

A második, amire a világnézet keresésében rá kell eszmélnünk, az az, hogy miben is áll végső alapjaiban az az eljárás, amellyel az előttünk lebegő értékes világnézet megszerzésére vállalkoztunk. Meg kell fontolni, hogy rászánjuk-e magunkat az eddigi úton való továbbhaladásra, remélhető-e így eredmény. Filozófiánknak már régóta a világnézetre vezető útról kellett volna filozofálnia. Nem tette. Ezért köröz csupán eredménytelenül körülötte.

Az az eljárás, amellyel a nyugati gondolkodás a világnézetét kereste, eredménytelenségre ítélt. Nem állt ugyanis egyébből, mint abból, hogy a világot a világ- és életigenlés értelme szerint értelmezte. A világnak olyan értelmet tulajdonítottak, amely lehetővé tette, hogy az emberiség és az ember céljait értelmesnek fogjuk fel. Minden nyugati filozófia ezt az értelmezést gyakorolta. Néhány gondolkodó, aki nem nyugati merészelt lenni, és határozottan megkérdőjelezte a világ- és élettagadást vagy az etikát, mellékáramlatnak tekinthető, s a folyam tulajdonképpeni irányát nem befolyásolta.

Nem válik azonban minden további nélkül nyilvánvalóvá az, hogy a nyugati gondolkodásmód lényege a világ optimista-etikus tételezése. Ugyanis nem gyakorolják mindig nyíltan. A világ optimista-etikus értelmezése gyakran ismeretelméleti eredményekbe ágyazódik, gyakran a „metafizika” köntösében tűnik fel, gyakran oly finoman tompított, hogy egyáltalán nem tűnik annak. Csupán ha az ember előtt világossá válik, hogy a nyugati gondolkodásnak nincsen más szándéka, mint hogy egy élet- és világigenlő és etikus jellegű világnézetet alapozzon meg, akkor jövünk rá, hogy ismeretelméletében, metafizikájában és egyáltalán minden sakkhúzásában tudatosan vagy tudattalanul az a törekvés irányítja, hogy a világot bármiképp, de a világ- és életigenlés szellemében magyarázza. Hogy ezt nyíltan vagy titokban, ügyesen vagy ügyetlenül, tisztességesen, vagy hátsó szándékkal teszi, igazában nem jelent semmit. A nyugati gondolkodásnak szüksége van erre az értelmezésre, hogy értelmet adhasson az emberi életnek. Más utat nem vesz tekintetbe.

A nyugati gondolkodás magábaszállása azonban csak akkor lesz teljes, ha kilép önmagából és a világnézet keresésével úgy foglalkozik, ahogyan az az emberiség gondolkodásában megnyilvánul. Túl soká foglalkoztunk filozófiai rendszereink váltakozásával és nem vettünk tudomást arról, hogy létezik egy világfilozófia, amelynek csak egy része a mi nyugati filozófiánk. Amennyiben azonban a filozófiát, mint a világnézetért való küzdelmet fogjuk fel, és azokból az alapvető meggyőződésekből indulunk ki, amelyeknek azt (ti. a világnézetet) meg kell alapozni és el kell mélyíteni, akkor nem tehetünk mást, minthogy a mi gondolkodásunkat szembesítjük a hindu és a kínai gondolkodással. Ez a gondolkodás azért tűnhet számunkra idegennek, mivel egyrészt sok tekintetben mitikus és naiv maradt, másrészt viszont közvetlenül rafináltan kritikussá és mesterkéltté fejlődött. A gondolkodásban a világnézetért való küzdés a lényeges. A forma mellékes. Ha nyugati filozófiánkat a végső és közvetlen mondanivalója szempontjából ítéljük meg, sokkal naivabb, mint amennyire azt magunknak megvalljuk. Ez csupán azért nem olyan kézenfekvő, mivel elsajátítottuk annak művészetét, hogy az egyszerűt tudálékosan fejezzük ki.

A hinduknál a világ- és élettagadás világnézete lép elénk. A mód, ahogyan ez a gondolkodásban megalapozódik, alkalmas arra, hogy előítéleteinkben megtévesszen, mintha a mi világ- és életigenlésünk – ahogyan azt mi nyugatiak hajlamosak vagyunk készpénznek venni – többé-kevésbé magától értetődő lenne.

Az a vonzás és feszültség, amely a világ- és élettagadás, valamint az etika között a hindu gondolkodásban működik, olyan bepillantást tesz lehetővé az etikai problémába, amelyre a nyugati gondolkodásban semmilyen módon nincsen alkalmunk.

A világ- és életigenlés problémáját önmagában és kapcsolatát az etikához sehol nem éljük át olyan elemi és átfogó módon, mint a kínai gondolkodásban. Lao-cse, Csuang-ce, Konfuciusz, Meng-cse, Liecse, és még bárhogy nevezik őket, olyan gondolkodók, akiknél a világnézeti problémák, amelyekkel nyugati gondolkodásunk birkózik, számunkra ugyan idegenül, de megragadó erővel lépnek elénk. Úgy szembesültünk ezekkel, hogy valójában önmagunkkal nézünk szembe.

Ezért azzal, hogy a figyelmet a többség gondolkodására irányítottam, a világnézet keresésében, az önmagunk keresésében való világosságra buzdítok.

A probléma megoldása szerintem abban áll, hogy döntenünk kell, lemondunk-e a világ optimista-etikus értelmezésének minden formájáról. Ha a világot olyannak vesszük, amilyen, akkor lehetetlen olyan értelmet tulajdonítani neki, amelyben az ember és az emberiség által kifejtett hatás céljainak értelme van. Sem a világ- és életigenlés, sem az etika nem alapozható meg abból, amit a világról megismerésünk megállapíthat. A világban semmiféle olyan értelmes evolúció nem fedezhető fel, amely hatásunknak jelentőséget adna. A világtörténésben semmiféle etikus nem nyilvánul meg. A megismerés egyetlen haladása az, hogy a világot alkotó jelenségeket, azok folyamatát mind alaposabban tudjuk leírni. Az egésznek az értelmét megérteni – s ez a világnézet célja! – képtelenek vagyunk. A megismerés végső belátása az, hogy a világ számunkra az egyetemes életakarat minden szempontból rejtélyes megnyilvánulása.

Azt hiszem, a nyugati gondokodásban az első vagyok, aki a megismerésnek ezt a lesújtó eredményét el meri ismerni, és abszolút mértékben anélkül kételkedő a világra vonatkozó tudást illetően, hogy ezzel egyidejűleg lemondana a világ- és életigenlésről, valamint az etikáról. A világ megismerhetőségére vonatkozó visszafogottságom számomra nem a szkepticizmusnak egyfajta olyan megnyilvánulása, amely az életben szabadon sodródni hagy bennünket. Ezt én az igazság vállalásának, az azzal való szembenézésnek tekintem. Minden olyan világnézet, amely nem a megismerés korlátozottságának tudatán alapul, mesterséges és koholt, mivel a világ nem megfelelő értelmezésére épül.

Ha a gondolkodás számára világossá vált az a kapcsolat, amely a világnézet és az életszemlélet között tapasztalható, akkor a megismerés korlátozottsága és a világ- és életigenléshez, valamint az etikához való ragaszkodás egyesíthetők. Az életszemlélet nem oly módon függ a világnézettől, ahogyan azt a kritikátlan gondolkodás hiszi. Nem a megismerésből ered, noha a megismeréssel szeretné megalapozni magát. Képes önmagában megállni, mert az életigenléshez kapcsolódó akaratunkban gyökerezik.

A világ- és életigenlés, valamint az etika az élni akarásunkban adott. Ezek annak arányában válnak világossá, ahogyan élni akarásunk végiggondolja önmagát és a világhoz való viszonyát. A korábbi értelmi gondolkodás a világ tudója akart lenni, és a világmindenségre és világfejlődésre kitekintve, a világ megismerésén keresztül mint célszerűt akarta az élni akarás legmagasabb megnyilvánulásait megérteni. A világot és önmagunkat azonban nem tudjuk ilyen egymással való harmóniában megragadni. Naivan azt tételeztük fel, hogy a világnézet tartalmazza az életszemléletet. A tények nem igazolták ezt a nézetet. Ebből fakad, hogy gondolkodásunk egy olyan dualizmusba torkollott, amellyel soha nem tudott zöld ágra vergődni. Ez a világnézet és életszemlélet, a megismerés és az akarás kettőssége.

Végső soron erre a dualizmusra, kettősségre nyúlik vissza minden probléma, amellyel az emberi gondolkodás vesződik. Minden, ami az emberiségnek a világnézetre vonatkozó gondolkodásában – a világvallásokban éppúgy, mint a filozófiában – eddig felvetődött, ennek az dualizmusnak a megoldására irányuló kísérlet.

A gondolkodásnak számtalan kibúvója ismert, amelyben a dualizmussal elbánni akart. Tiszteletet keltő minden vállalkozása, még a megrázó naivitások is éppúgy, mint értelmetlen erőszaktételei, amelyekre elszánta magát. Hiszen mindig belső szükségből tett így. Az értékes életszemléletet akarta a dualizmus szakadékából kimenteni. A problémának ezzel az állandóan téves kezelésével azonban a gondolkodás nem jutott kielégítő megoldáshoz. Ingatag hóhidakon keresztül akarnak minket a szakadék fölött átvezetni.

Ahelyett, hogy további erőszakolt logikával és fantáziával próbáljuk áthidalni a szakadékot, el kell szánjuk magunkat arra, hogy a probléma gyökeréig hatoljunk, s úgy engedjük azt miránk hatni, ahogyan az a tényekben közvetlenül elénk lép. Akkor jutunk el idáig, ha a gondokodásnak minden mesterkedését és hamisságát elhagyjuk, és meghajolunk a tények előtt, hogy az életszemléletet és a világnézetet egymással nem hozhatjuk összhangba és el kell határoznunk magunkat arra, hogy az életszemléletet a világnézet fölé rendeljük. Az életakaratunkban adott akarás meghaladja a világra vonatkozó megismerésünket. Az életszemléletünkben nem a világ megismerése a döntő, hanem a mi életakaratunkban adott akarásunk meghatározottsága. A természetben a végtelen szellem mint rejtélyes alkotóerő lép elénk. Ezt – ti. ezt az alkotó erejű szellemet – az életakaratunkban mint világ- és életigenlő, valamint etikus akarást éljük át.

A világhoz való viszonyunk, úgy ahogyan az az életakaratunk meghatározottságában – amikor ez önmagát a gondolkodással megérteni törekszik – adott: ez a világnézet. A világnézet keletkezik az életszemléletből s nem az életszemlélet a világnézetből.

Az új értelmi gondolkodás tehát nem hajszolja azt a fantomot, hogy a világ értelmének ismerője legyen. Hagyja, hogy a világ megismerése örökre elérhetetlenként álljon előttünk, és a bennünk levő életakaratot törekszik világosan megismerni.

A világnézetnek a tényekre visszavezetett és a feltétel nélküli értelmi gondolkodással felfogott problémája tehát ez: „Mi az én életakaratom viszonya önmagához és a világhoz, ha gondolkodóvá válik?” A felelet rá ez: „Életakaratunk abból a belső kényszerből, hogy önmagához és önmagával következetes maradjon, a saját létével és az őt körülvevő életakarat minden jelenségével olyan viszonyt alakít ki, amelyet az élet tiszteletének érzülete határoz meg.”

Életakaratom közvetlen s egyszersmind legmélyebb teljesítménye az élet tisztelete, a veneratio vitae.

Az élettiszteletben megy át megismerésem élménybe. A bennem levő (elfogulatlan) természetes világ- és életigenlésnek – hiszen életakarat vagyok – tehát nem kell konfliktusba kerülnie önmagával, ha életakaratom gondolkodóvá válik és a világ értelmét nem érti meg. Megismerésem negatív eredménye ellenére meg kell őriznem és el kell mélyítenem világ- és életigenlésemet. Életem önmagában hordja értelmét. Ez abban áll, hogy az életakaratomban megjelenő legmagasabb eszmét élem... az élettisztelet eszméjét. Ennek alapján tulajdonítok az én életemnek és minden engem körülvevő életakaratnak értéket, s ennek alapján maradok hatékony, s ennek alapján alkotok értéket.

Az etika a világ- és életigenléssel együtt ugyanabból a gyökérből ered. Hiszen az etika sem egyéb, mint élettisztelet. Az élet tisztelete adja számomra azt az erkölcsi alapelvet, hogy a jó az élet fenntartásában, ösztönzésében és fejlesztésében áll, és hogy a gonosz az élet pusztítása, károsítása és akadályozása. A világ igenlése, azaz az életakarás igenlése, az életé, mely engem körülvesz, csak úgy lehetséges, ha magamat más életnek adom oda. A világ értelmének megértése nélkül, belső szükségletből értéket alkotva s etikát gyakorolva hatok a világban és a világra. A világ- és életigenlésben s etikában ugyanis a bennem megnyilvánuló egyetemes életakarat parancsát teljesítem. Életemet Istenben élem, a titokzatos, etikus Isten-személyiségben, akit így a világban nem ismerek meg, hanem csupán mint titokzatos akaratot élek át magamban.

A feltétel nélküli értelmi gondolkodás tehát a misztikában végződik. Magunkat az életakarat világot alkotó sokarcú jelenségeihez, az élettisztelet érzületéhez tartani, ez az etikus misztika. Minden mély világnézet misztika. Hiszen a misztika lényege abban áll, hogy a világban való elfogulatlan, naiv létemből az énről és a világról való gondolkodáson keresztül a titokzatos és végtelen akaratnak való olyan önátadás lesz, amely az Univerzumban megnyilvánul.

Ez a világigenlő, etikus, tevékeny misztika lebegett a nyugati gondolkodás előtt. Azonban az ember nem tudta ezt végiggondolni, mivel világnézet keresése közben a világ optimista, etikus értelmezésének útjára tévedt ahelyett, hogy közvetlenül a világhoz való azon viszonyáról elmélkedjék, amelybe életakaratának legmélyebb meghatározottsága belső szükségletéből került.

Ifjúságomtól fogva bizonyos voltam abban, hogy minden gondolkodás, ha végiggondoljuk, a misztikában végződik. Az afrikai őserdő csendjében váltam képessé arra, hogy ezt a gondolatot végigvezessem és kimondjam.

Az élettisztelet érzületében a felelősségnek az elementáris fogalma rejlik, amelynek át kell adjuk magunkat; erők működnek benne, amelyek egyéni, társas és politikai érzületeink felülvizsgálatára és megnemesítésére kényszerítenek minket.

Az élettisztelet érzülete az, amely egyedül alkalmas arra, hogy új jogtudatot alkossunk. Politikai és szociális állapotunk nyomora ugyanis jórészt abból ered, hogy sem a jogászoknak, sem a laikusoknak nincsen kéznél eleven és közvetlen fogalmuk a jogról. Az értelmi gondolkodás korában kerestek ilyet. Arra törekedtek, hogy az ember lényegéből fakadó alapjogokat meghatározzák és érvényre juttassák. Később ezt feladták. A történelmileg megalapozott jog felváltotta a természetest. Végül odajutottunk, hogy megelégedtünk egy pusztán technikai joggal. Ez volt a jog területén az a közjáték, amely az értelmi gondolkodásra következett.

A jogérzéknek egy sivár elerőtlenedése következett be. A jogtalanság periódusában élünk. A parlamentek könnyedén hoznak jogellenes törvényeket. Az államok önkényesen bánnak alattvalóikkal, tekintet nélkül jogérzékük bármiféle megőrzésére. Sőt, emberek, akik idegen nép hatalma alá kerülnek, földönfutókká válnak, nem törődnek sem a hazához, sem a szabadsághoz, sem az otthonhoz, sem a vagyonhoz, keresethez, sem a táplálkozáshoz vagy bármi máshoz fűződő természetes jogukkal. Így sorvadt el teljesen az igazságba vetett hitünk.

Ez abban a pillanatban kezdődött, amikor a természetes és az értelmi gondolkodásban megalapozott jogelképzelésünket feladtuk.Tehát nem marad más hátra, mint hogy a jogban is ott kapcsolódjunk ismét vissza, ahol a tizennyolcadik század értelmi gondolkodásának fonala megszakadt. Olyan jogfogalmat kell keresnünk, amely egy közvetlen, a világnézetben adott eszmében gyökerezik. Újra életre kell hívni a sérthetetlen emberi jogokat, az emberi jogokat, amelyek az egyes embernek a saját népén belül egyéniségének a lehető legtöbb szabadságot biztosítják, emberi jogokat, amelyek egzisztenciáját és emberméltóságát minden lehetséges idegen önkénnyel szemben megóvják.

A jogászok a jogot és a jogérzéket engedték elsatnyulni. Nem tehetnek róla. Hiszen a kor gondolkodásában semmi olyan elképzelés nem volt, amelybe egy eleven jogfogalom gyökeret ereszthetett volna. A jog, az igazság a világnézetnélküliségben ment tönkre, s csak az új világnézetből támadhat fel újra. A jognak az élethez való magatartásunk alapelképzeléséből kell erednie, mint egy soha el nem apadó és soha el nem iszaposodó forrásból. Ez a forrás az élet tisztelete.

A jog és az erkölcs együtt ugyanabból az eszméből pattannak ki. A jog az élet tiszteletében az objektívan kodifikálható, az erkölcs a tovább nem kodifikálható. A jog fundamentuma az emberiesség, a humanitás. Dőreség a jog és a világnézet közötti kapcsolatokat hatályon kívül helyezni.

Ily módon a világnézet a csírája minden olyan eszmének és érzületnek, amely az egyén és a társadalom magatartásában meghatározó.

Repülőgépek hordozzák ma a levegőn keresztül az embereket a Földön, amelyen sok helyütt éhség van, és amelyen sok helyütt rablóbandák tobzódnak. Ez a groteszk haladás maholnap nemcsak Kínára, hanem az egész emberiségre jellemző lesz. A groteszk csak akkor válhat normális haladássá, ha olyan érzület válik uralkodóvá, amely képes az emberiség káoszában az erkölcs révén ismét rendet teremteni. Az ésszerű végső soron csupán az etikuson keresztül valósítható meg.

Egy új reneszánsznak kell eljönnie, egy sokkal nagyobb reneszánsznak, mint amelybe a középkorból léptünk: nagy reneszánsz, amelyben az emberiség felfedezi, hogy az etikus a legfőbb igazság és a legfőbb célszerűség. Ezzel megéli szabadulását abból a szegényes valóságérzékből, amelybe belebonyolódott.

Ennek a reneszánsznak szeretnék egyszerű úttörője lenni és az új emberiségbe vetett hitet tűzvészként hajítani sötét korunkba. Megvan a bátorságom ehhez, mert hiszem, hogy a humanitás érzületét, amelyet eddig csupán nemes érzületnek tekintettek, az elementáris gondolkodásból kinövő és általánosan közvetíthető világnézetben kell megalapozni. Ezzel olyan meggyőző eszközhöz jut, amellyel eddig nem rendelkezett és képessé válik arra, hogy energikusan és konzekvensen szembesüljön a valósággal és abban érvényesüljön...

Fordította: Rókusfalvy Pál