A személyiség pszichológiája

A hazai pszichológiai tankönyvek száma, egyebek mellett, három – méretüket és súlyukat tekintve is – jelentős művel gyarapodott az elmúlt évek során. Amióta a Pszichológia, a Fejlődéslélektan és a Személyiségpszichológia című munkák megjelentek az Osiris tankönyvek sorozatában, könnyebb helyzetbe kerültek a pszichológia szakos vagy e szakra még csak jelentkező diákok, hiszen ilyen átfogó és rendszerezett ismereteket nyújtó kiadványok korábban nem álltak rendelkezésre magyarul.

Jelen ismertetés tárgya a Személyiségpszichológia című könyv, amelynek szerzői Charles S. Carver és Michael F. Scheier. Ez a könyv Amerikában 1995-ig már három kiadást ért meg. Az emberi személyiség a világ egyik legérdekesebb és legtitokzatosabb jelensége, a mű eredeti címe – Perspectives on Personality – is azt sugallja, hogy a személyiséghez számos nézőponton keresztül közelíthetünk. A szerzők, akik az elméleti kérdésekre helyezték a fő hangsúlyt, a különböző megközelítések központi fogalmainak és elképzeléseinek világos, közérthető bemutatására törekedtek. A kutatás szerepének hangsúlyozásával a személyiségpszichológiát élő, dinamikus tudományként mutatják be.

A kötet anyaga kilenc részre, tizennyolc fejezetre oszlik. A mű a személyiség megközelítésének hét fő irányát különbözteti meg, ezekhez a gondolati egységekhez társul még egy bevezető és egy befejező rész. Minden személyiségmegközelítést két-két fejezet tárgyal. A fejezetpárokat – előszó gyanánt – rövid áttekintés előzi meg a fő témákról és alapfelvetésekről, s egy utószó követi a téma vitatott kérdéseiről és jövőbeni kilátásairól. Ily módon mindegyik megközelítés azonos rendszerű, zárt egységet képez.

A részekhez hasonlóan a fejezetek felépítése is egységes. Az éppen tárgyalt elméleti kérdést a szerzők azzal is igyekeztek közelebb hozni az olvasóhoz, hogy azt az egyetemi hallgatók életéből vett példákkal illusztrálták. Ezek a rövid illusztrációk mintegy mottóul szolgálnak. Minden fejezetben találhatók – külön keretes szövegben – olyan „miniesszék”, amelyek egy-egy kérdés részletesebb áttekintésére, gyakran az elméletalkotó személy és a nevével fémjelzett elmélet viszonyának vizsgálatára vonatkoznak. A fejezetek összefoglalással, illetve a kulcsfogalmak felsorolásával zárulnak.

A Bevezetés három fejezetet foglal magába. Az első anyagrész a személyiségpszichológia tárgykörét járja körül: foglalkozik a személyiség meghatározásával, az elmélet szerepével a személyiségpszichológiában, az elméletalkotás tágabb kereteivel, s utal az egyes fejezetek felépítésére. A következő két fejezet a személyiségkutatás módszereit és a személyiség mérésének eljárásait tárgyalja.

A második rész címe: Diszpozicionális perspektíva. A személyiség ún. diszpozicionális megközelítésének alapja az az elképzelés, hogy az emberek cselekedeteit, gondolatait és érzéseit az egyén adottságai és tulajdonságai határozzák meg bizonyos időbeli állandósággal és folytonossággal. A 4. fejezet a Típusok, vonások és az interakcionizmus címet viseli. A típusoknak és vonásoknak már Hippokratész óta számos modellje ismert. A hetvenes-nyolcvanas években elterjedt ún. interakcionista megközelítés a viselkedés „vonásszerű” állandóságát tette kérdésessé. A rész másik fejezete a szükségletek és motívumok kérdését tárgyalja. A személyiség motivációszerű megközelítése – az elmélet létrejötte elsősorban Murray nevéhez köthető – azt feltételezi, hogy a viselkedés mögöttes szükségleteket tükröz, s ezekből fakadnak a személyiségre jellemző sajátosságok, a jellegzetes egyéni különbségek. Az utószóban a szerzők rámutatnak: „bármilyen kitartóan próbálták a kutatók az évek során kiiktatni a vonást, mint magyarázómechanizmust, a vonás – vagy általánosabb értelemben a diszpozíció – fogalma aktív helyet őrzött meg a személyiségpszichológusok szótárában”.

A biológiai perspektívát mutatja be a kötet harmadik része. A biológiai orientációjú személyiségkutatók – álláspontjuk szerint – két fő csoportra oszthatók. Az első csoportba tartozó elméletalkotók a személyiség jellemzőinek öröklött voltára összpontosítanak. A kutatók másik csoportját az érdekli elsősorban: mely személyiségvonásokat és milyen szociális viselkedést befolyásol az öröklődés. Az Öröklődés, evolúció és személyiség című fejezet a testalkat és személyiség összefüggéseit, az öröklődésnek a személyiségre gyakorolt hatását, a személyiségdiszpozíciók örökölhetőségét, továbbá az evolúció és az emberi viselkedés kérdéseit vizsgálja. A rész ikerfejezete a biológiai folyamatok és a személyiség problémakörével foglalkozik – főként Eysenck munkássága alapján. Bár a biológiai megközelítés legkülönfélébb mozzanatait bírálták és bírálják folyamatosan, ez a kutatási irány a kortárs személyiséglélektan leginkább alakulóban lévő területei közé tartozik.

A kötet negyedik része a pszichoanalitikus megközelítést fejti ki. Freud olyan erős hatást gyakorolt a személyiségről való gondolkodásra, hogy az ő elképzelései a személyiségpszichológia különálló irányzatát képviselik, bár azóta már jó néhányan hozzájárultak e megközelítés fejlődéséhez. A 8. fejezet a személyiség szerkezetét és működését részletezi pszichoanalitikus nézőpontból. Az előzőhöz szorosan kapcsolódó következő anyagrész témája a szorongás, elhárítás és énvédelem. A pszichoanalitikus megközelítés körüli bizonytalanságok fő forrása – Carver és Scheier szerint – az, hogy Freud erősen metaforikus módon gondolkodott a személyiség folyamatairól és szerkezetéről, elmélete viszont (részben) azért állja meg még ma is a helyét, mert mindenki számára érdekfeszítően szól a személyiségről.

A könyv ötödik része – amelynek címe: a Neoanalitikus perspektíva – olyan közelítéseket mutat be, amelyek jórészt a pszichoanalízisből nőttek ki. A neoanalitikus elméletalkotók egy része osztja azt a véleményt, hogy Freud nem helyezett kellő hangsúlyt az énre és annak működésére. Ennek megfelelően az általuk megfogalmazott elméletekben az „én” központi szerepet játszik, s ezért nevezik e szerzőket – Adler, Hatmann, Loevinger stb. – gyakran énpszichológusoknak. Velük foglalkozik a 10. fejezet. (Ez tér ki az énpszichológusnak nem tekinthető Jung munkásságára is.) E rész társfejezete a pszichoszociális elméleteket tekinti át. Ezek a teóriák – Mahler tárgykapcsolat-elmélete, Kohut selfpszichológiája, Ericson pszichoszociális elmélete stb. – abból indulnak ki, hogy az ember természeténél fogva társas lény, és legfontosabb kérdései abból fakadnak, miképpen viszonyul embertársaihoz. Az évek során a neoanalitikus kutatók is egyre jobban közeledtek azokhoz a problémákhoz és megoldásokhoz, amelyeket az „akadémikus” pszichológusok kutatnak. Ahogy a neoanalitikus pszichológia egyre inkább összhangba kerül a pszichológia többi területével, úgy távolodik egyre messzebb a freudi értelmezéstől.

A tanuláselméleti nézőponttal foglalkozik a hatodik rész. A személyiség tanulási megközelítésének alapjául az a központi felismerés szolgál, hogy élettapasztalataink nyomán mindannyian változunk, mégpedig szinte törvényszerű és előre jelezhető módon. A 12. fejezet a kondicionálással kapcsolatos elméleteket veszi sorra, elválasztva a klasszikus és az instrumentális kondicionálást. Az ehhez kapcsolódó fejezetben a szociális-kognitív tanuláselméletekről olvashatunk. A kondicionálásmegközelítéssel való elégedetlenség a tanulási elméletek új hullámát indította el. Ezek a teóriák (mint pl. Bandura elmélete) egyrészről kognitívak, a gondolkodási folyamatoknak a viselkedésben betöltött szerepét hangsúlyozzák, másrészről szociálisak, feltárják a mintaképek alakító hatását. Carver és Scheier úgy véli: a tanulási nézőpont képviselői előtt álló végső és legnagyobb kihívás az lesz, hogy meggyőzzék a kételkedőket: tanuláselméleti nézőpontból kielégítő módon értelmezhetők azok a bonyolult szubjektív jellemzők, amelyek a személyiség szerves részét képezik.

A következő téma a fenomenológiai megközelítés. A fenomenológia kifejezés az egyén szubjektív tapasztalatára utal, e megközelítés alapkérdése tehát a valóság szubjektív átélése, megtapasztalása. Önmegvalósítás és önértékelés a címe a 14. fejezetnek. Az itt szereplő elméletalkotók – Maslow, Rogers és mások – két gondolatot hangsúlyoznak, egyfelől azt, hogy minden ember belülről fakadó szükséglete az önmegvalósítás, másfelől pedig azt, hogy mindenki a saját maga vagy a mások által elfogadott értékeknek megfelelően értékeli önmagát. A személyes konstrukciók elméletével – amely elsősorban Kelly nevéhez fűződik – foglalkozik a következő anyagrész. Korábban sokan azt hangsúlyozták, hogy a fenomenológiai nézőpontnak kevés a hitele, nem több, mint intuíció és spekuláció az intelligens és gondolkodó egyéniségről. „A Rogers, Maslow és Kelly által tárgyaltakhoz fogalmilag hasonló jelenségeket azóta szisztematikus módon, gondosan kutatták, és ez a munka ma is folytatódik. Mindez komoly jövőt jósol a személyiség ilyen központú megközelítésének” – állítják a kötet szerzői.

A kognitív önszabályozás perspektívája a nyolcadik rész címe. A kognitív nézőpont központi kérdése az információ megfigyelésére, feldolgozására, kódolására, tárolására és előhívására irányul. A rész első fejezete az elme szerveződéséről és a személyiség szerkezetéről alkotott kognitív elképzeléseket ismerteti. „Az emberi élet a tudatos felfogás, az ellenőrzés és a kiigazítás, az önmagunk által meghatározott, bonyolult hálózatot képező célok irányába haladó, soha véget nem érő mozgásfolyam.” Ez a gondolat képezi Az önszabályozás címet viselő következő egység alapját. A pszichológusok véleménye erősen megoszlik ezen perspektíva értékéről. Az optimisták elismerik, hogy mivel meglehetősen új keletű megközelítésről van szó, akad néhány megválaszolatlan kérdés. Az irányzat kritikusai szerint viszont ezekre a kérdésekre nem lesz könnyű választ találni, és az egész irányzat nem több átmeneti divathullámnál.

„Talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy a különböző elméleti nézőpontokból a személyiség – akár egy többdimenziós kép – más-más oldalról vizsgálható. Ilyen felfogásban a megközelítések inkább kiegészítő, mint ellentmondó jellegűek. Részleteiben mindegyik elmélet igaz lehet, de egyik sem hordozza a teljes igazságot” – írják a szerzők A személyiség tágabb perspektíváiból című, kilencedik részben. Az utolsó fejezet a különböző nézőpontok egymáshoz való viszonyát, az egymást átfedő területeket és ezek integrációjának lehetőségeit vizsgálja. Ez utóbbira példa gyanánt a biológiai folyamatokat és a tanulást mint a személyiség egymást kiegészítő formálóit hozza fel.

A könyv végén található terjedelmes irodalomjegyzék a személyiségpszichológia minden jelentősebb művét magában foglalja. (Az 1995-ös kiadvány 1994-es irodalmi hivatkozásokat is tartalmaz.) A kötetet a név- és tárgyszómutató zárja.

A Személyiségpszichológia nagyszabású, szintetikus mű, amely egyenrangúan kezeli a személyiség megközelítésének különböző módjait, ugyanakkor különbségeket tesz azok fejlődési irányai között. Egyfelől áttekintő, az összefüggéseket láttató, illetve az integrálásra törekvő munka, másfelől adatokban rendkívül gazdag, s mint ilyen, további vizsgálódások alkalmas kiindulópontja lehet. A könyv az elméleti kérdéseken túl a gyakorlat problémáival is foglalkozik. Minden fejezet két, ezzel kapcsolatos témát érint: az adott megközelítés hogyan képzeli el a személyiség mérését, továbbá a viselkedészavarok terápiás kezelését, azaz a viselkedés módosítását.

A szerzők – az Előszó szerint – úgy tervezték meg a kötet anyagát, hogy minden egyes elméleti fejezet önálló egységet alkosson, megértéséhez ne legyen szükség a korábbi fejezetek ismeretére. E megoldás egyaránt szolgálja az oktatók és oktatottak érdekeit. A könyv közérthetően, szinte olvasmányosan nyújtja az összefüggések és ismeretek sokaságát. (Ez a tízfős fordítógárda munkáját is dicséri. Összehangolt tevékenységük eredménye, hogy a hazai változat, amelynek szerkesztői Nagy János és V. Komlósi Annamária voltak, egységes szakszavakat használ.) A kiadvány didaktikus jellegét – mint ahogy az efféle munkáknál megszokhattuk – fokozza a számos táblázat és fénykép-illusztráció alkalmazása.

Jó volna, ha a Személyiségpszichológia című tankönyv az ismertetés elején említett művekkel együtt minél több könyvtár kézikönyvtárában felfedezhető lenne, hiszen ilyen fajsúlyú és színvonalú összefoglalást a személyiségelméletekről magyarul még nem olvashattunk.

Charles S. Carver–Michael F. Scheier: Személyiségpszichológia. Osiris tankönyvek. Bp., 1998, Osiris Kiadó, 582 p.

Deák Ferenc