Turcsán Gábor
Esélytelen egyenlőség
Nyitott-e annyira a társadalom és az oktatási rendszer,
hogy esélyt adjon a tehetség kibontakoztatására, illetve a hátrányos
helyzetűek felzárkózására? Írásában a szerző a teljesség igénye nélküli
áttekinti az egyenlőtlenségekkel, a hátrányos helyzettel kapcsolatos
különböző nézőpontokat.
Nem véletlen, hogy az oktatás kérdése rendkívül megosztja a politikát,
a szakmát és az átlagembereket, hiszen közvetve vagy közvetlenül mindenki
érdekelt az oktatási rendszer működésében. Szinte minden családban
van legalább egy olyan fiatal, aki valamilyen iskolai tanulmányokat
folytat.
Az oktatás jelentőségét növeli a tulajdonszerkezet. A hazai
lakosságnak mindössze 6%-a rendelkezik olyan termelő javakkal, amelyek
többé-kevésbé megalapozhatják a polgári létforma és életvitel lehetőségét.
Következésképpen hazánkban a polgárosodás, átfogóbban: az állampolgári
felemelkedés fő formája csakis a tudásjavak megszerzésére épülhet.
A hazai empirikus kutatások egybehangzó tapasztalata, hogy a rendszerváltozás
folyamatai az alsó és középső rétegek körében is felerősítették a
gyermekek iskolázásának igényét. A kérdés az, van-e lehetőség ezen
rétegek igényeinek kielégítésére.
Esélyek a felsőoktatásban
A rendszerváltozással napirendre került a felsőoktatás nagymérvű kiterjesztése
és elmozdulása a tömegoktatás irányába. Ezt a folyamatot demográfiai
fejlemények is motiválták, amennyiben a kilencvenes évek elején az
ún. nagy létszámú korosztályok dörömböltek az egyetemek kapuin.
Az elmúlt hat esztendőben valóban előrehaladt a felsőoktatás intenzív
kiterjesztése.
A nappali képzésben részt vevők száma és a megfelelő
korúak aránya a magyar felsőoktatásban 19801996 között (KSH, 1997)| | 1980 | 1990 | 1991 | 1992 | 1993 | 1994 | 1995 | 1996 |
| A hallgatók száma | 64 057 | 76 601 | 83 328 | 92 328 | 103 713 | 116 370 | 129 541 | 141 871 |
| A megfelelő (2024 éves) korosztályok | 9,2% | 10,4% | 11,5% | 12,4% | 13,1% | 13,9% | 15,0% | 16,1% |
Nagy volumenű változásról van szó, hiszen miként a közölt adatokból
is kitűnik néhány esztendő alatt csaknem megkétszereződött a felsőoktatásban
részt vevők száma. Ez pozitív fejlemény, még akkor is, ha abban már
megoszlanak a vélemények, hogy vajon az expanzió csökkentette-e az
esélyegyenlőtlenséget.
Gazsó Ferenc szerint az örvendetes egyetemi-főiskolai
expanzió ellenére a társadalmi szempontból szélsőségesen szelektív
felsőoktatás kialakulását empirikus tényként kezelhetjük. Más szociológusok
ettől eltérő véleményre jutottak.
Székelyi Mária, Csepeli György és Örkény Antal
1997 őszén elsőéves és végzős egyetemi és főiskolai hallgatók körében
végzett felmérést. Kutatásaik eredményei növekvő mobilitásra utalnak:
Vizsgálatunk évében a magyar felsőoktatási intézmények első évfolyamára
összesen beiratkozott nappali hallgatók száma 44 500, az utolsó éves
hallgatók száma 26 000 volt. A felsőoktatási intézmények hallgatói
létszáma az utolsó pár évben igen jelentős mértékben nőtt. A növekedés
azonban korántsem jelentette az alacsonyabb társadalmi helyzetű diákok
kiszorulását az egyetemekről és főiskolákról. Adataink azt mutatják,
hogy a fizikai munkások családjából származók aránya magasabb az elsősök
körében, mint a végzősöknél. Az elsős fiúk 40%-a, az elsős lányok
30%-a származik fizikai munkás apától. Belőlük minden valószínűség
szerint elsőgenerációs értelmiségi lesz, ami azt jelenti, hogy egyetlen
egyenes ági felmenőjüknek sincs felsőfokú végzettsége. Az elsősök
egyharmada tekinthető második generációsnak (legalább az egyik szülő
diplomás). Huszonhét százalék lesz harmadgenerációs értelmiségi, feltéve,
ha befejezi felsőfokú tanulmányait és oklevelet szerez. A végzős fiú
hallgatók esetében 30%-nál, a lányok esetében 23%-nál találkozunk
fizikai munkás apával. Mindez inkább a rendszer nyitottságára, semmint
zártságára utal.
A másik oldalon azt látjuk, hogy az elsőéves lányok 47%-a, a
fiúk 39%-a származik értelmiségi családból. A végzősök esetében az
értelmiségi önreprodukció aránya a lányoknál 44%, a fiúknál 39%. Ez
azt mutatja, hogy a bővülő hallgatói létszámban a kevésbé iskolázott
családokból érkezők legalábbis megőrizték részvételi arányukat.
Ugyanakkor nagy különbségeket tapasztaltak ezek a kutatók a
különböző felsőoktatási intézmények között: Az egyetemi hallgatói
státushoz képest a főiskolai hallgatói státus inkább belépő az értelmiségi
rétegbe, ami azt mutatja, hogy a főiskolások 52%-a lesz elsőgenerációs
értelmiségi, míg az egyetemistáknál ez az arány 32%. A budapesti egyetemekre
kisebb arányban jutottak be nem értelmiségi családból származó elsősök
(18%), mint a vidéki egyetemekre (45%). A műszaki főiskolák a legnyitottabbak
az elsőgenerációsok számára (62%). A tanárképző főiskolákon a nők
exkluzívabb származásának megfelelően kicsit kisebb az elsőgenerációsok
aránya az elsősök között (57%). A gazdasági-kereskedelmi főiskolák
mind Budapesten, mind vidéken kisebb esélyt kínálnak az elsőgenerációsoknak
a bejutásra, itt az arányuk nemcsak a főiskolai átlagnál alacsonyabb,
hanem a vidéki egyetemeknél is (35%).
Az egyetem-főiskola megkülönböztetés mentén megmutatkozó mobilitási
különbségek azonban nem minősíthetők önmagukban. Az utóbbi néhány
évben jelentős mértékben változott a különböző egyetemek és főiskolák
szakmai színvonala, piacképessége és keresettsége. Számos nem fővárosi
egyetem és főiskola jelentős mértékben emelte szakmai színvonalát
és presztízsét, ami új kihasználható mobilitási perspektívákat nyújt
sok vidéki származású fiatalnak.
Gazsó Ferenc ezzel szemben más adatbázisból gyökeresen
eltérő következtetésekre jutott. Szerinte a felsőoktatás akadálytalanul
leképezte a társadalmi polarizáció folyamatait. Az esélykülönbségek
drasztikusan növekedtek, és széles rétegek előtt a felsőoktatás számos
területe bezárult. Ezt érzékeltetik a következő táblázatok adatai
is:
A nappali tagozatos hallgatók társadalmi összetétele
az apa társadalmi státusa szerint, 1996| Társadalmi csoportok | Egyetemek (%) | Állami főiskolák (%) | Nem áll.ami főiskolák (%) | Összesen (%) |
| Vezetők-menedzserek | 62,6 | 50,6 | 81,5 | 58,5 |
| Szellemi alkalmazottak | 3,7 | 10,0 | 3,6 | 7,1 |
| Fizikai dolgozók | 16,8 | 20,6 | 6,0 | 17,5 |
| Inaktívak | 17,0 | 18,8 | 8,9 | 16,9 |
(Forrás: Az empirikus adatbázis a Századvég által támogatott
országos reprezentatív felvétel adataira épül. Az adatfelvételt a
bölcsész, a műszaki, a jogi és a gazdasági képzésben részt vevők körében
199697-ben Csegény Péter, Kákai László, Madár Csaba és Szabó
Andrea végezték.)
Gazsó Ferenc szerint: A rendszerváltás nagy nyertese, a menedzserréteg
meghódította a felsőoktatást. A társadalom néhány százalékát reprezentáló
csoport elsősorban a kurrens képzést adó felsőoktatási intézményeket
szállta meg, s az anyagi és a kapcsolati tőkét szellemire váltotta
át. Feltűnő továbbá a beosztott szellemi alkalmazottak, köztisztviselők,
a különböző közalkalmazotti kategóriákban dolgozó szellemi munkások
rendkívül gyér reprezentációja az egyetemeken és természetesen az
állami főiskolákon. Ez a nagyszámú társadalmi csoport elsősorban az
állami főiskolákra tudja az utódnemzedékét bejuttatni. Ami pedig a
fizikai dolgozók rendkívül tág kategóriáját illeti, a túlnyomó többség
eleve kívül reked a felsőoktatáson.
A magyar társadalom nagymérvű kulturális tagoltsága tovább differenciálja
az iskolázási esélyeket. Ezt tapasztalhatjuk akkor, ha a felsőoktatási
intézmények társadalmi összetételét a szülők iskolai végzettsége szerint
vizsgáljuk.
A nappali tagozatos hallgatók összetétele az apa iskolai
végzettsége szerint, 1996| Az apa iskolai végzettsége | Állami egyetem (%) | Állami főiskolák (%) | Nem állami főiskolák (%) | Összesen (%) |
| Legfeljebb befejezett ált. iskola | 1,4 | 2,5 | 0,6 | 1,9 |
| Szakmunkásképző | 17,8 | 15,9 | 7,5 | 15,5 |
| Befejezett középiskola | 26,6 | 30,3 | 32,0 | 28,1 |
| Felsőfokú végzettség | 54,2 | 51,3 | 59,3 | 54,2 |
A közölt tábla megerősíti a fentebb mondottakat. A befejezett, illetve
befejezetlen általános iskolai végzettséggel rendelkezők (a népesség
mintegy kétötöde) társadalmi környezetéből ma már legfeljebb elvétve
lehet a felsőoktatás bármely területére bekerülni. Némiképp kedvezőbb
a helyzete azoknak a fiataloknak, akiknek szülei legalább szakmunkásképző
iskolai végzettséggel rendelkeznek. A felsőoktatást azonban valójában
a diplomás utódnemzedék uralja. Ebből a körből rekrutálódik az értelmiségi-utánpótlás
túlnyomó többsége, ami nem önmagában probléma, hanem azért, mert a
kutatás fényt vetett arra is, hogy a szülő felsőfokú végzettsége önmagában
ma már nem elegendő a kurrens egyetemek eléréséhez. Sokkal fontosabb,
hogy a diplomához megfelelő státus, kapcsolatrendszer s főként anyagi
erőforrások társuljanak. Ennek alapján a képet úgy pontosíthatjuk,
hogy a piacképes diplomát adó intézményeket elsősorban a jómódú vezető-menedzser
réteg uralja, amely ugyanakkor maga is felsőfokú képzettségű, és a
beosztott értelmiségi átlagot messze meghaladó anyagi erőforrásokkal
rendelkezik.
A fentebb bemutatott esélykülönbségeket átszínezik a településstruktúrára
épülő egyenlőtlenségek.
Amíg Budapesten és a megyei városokban a megfelelő
korosztály mintegy 16-17 százaléka egyetemi-főiskolai tanulmányokat
folytathat, ez az arány az 50 ezer főnél nagyobb lakosságú városokban
is mindössze 8,2 százalék. Kirívóan kedvezőtlen helyzetben azonban
a falvakban élő fiatalok vannak, ahonnan a megfelelő korúak mindössze
1,2 százaléka jut be valamilyen felsőoktatási intézménybe. Ez az arány
a rendszerváltás kezdetén sem volt valami rózsás (5,2%), kétségtelen
azonban, hogy az iskolázás települési egyenlőtlenségei rendkívül erőteljesen
növekedtek az elmúlt hét esztendőben. Miközben megkétszereződött az
egyetemekre, főiskolákra felvehetők száma, ez a folyamat semmit sem
javított a falusi településeken élők iskolázási esélyein. Éppenséggel
ellentétes tendencia zajlott le.
Az alsó és a középső rétegek felsőoktatásból történő kiszorulásának
tendenciája egyértelmű. Ezt szociálpolitikai lépések is fölerősítik.
1990-ben például a felsőoktatási hallgatóknak 43 százaléka részesült
szociális ösztöndíjban, 19961997-ben mindössze 31 százalék. Ezt a
tendenciát erősíti a most indult ún. költségtérítéses rendszer is,
amely nyíltan is azt a célt követi, hogy az anyagi erőforrást birtokló
társadalmi csoportok diplomaszerzési lehetőségeit semmiképpen ne korlátozza
a felvételi követelményrendszer, hiszen számtalanszor előfordult,
hogy ez a szűrő a jómódú, ám szerény képességű és/vagy szorgalmú gazdagok
és befolyásosak előtt elzárta a kurrens egyetemre való bejutás útját.
Ezt az akadályt a liberális oktatáspolitika radikálisan elhárította.
A rendkívül rigorózusan szelektív felsőoktatás kialakulása nem
véletlenszerű hatások következménye. A spontán makrotársadalmi folyamatok
közoktatás-politikai megerősítésre találtak. E két forrásból eredő
hatások egymást fokozó módon érvényesülnek. Mindez pedig végeredményben
elindíthat egy kasztosodási folyamatot az értelmiségi utánpótlás társadalmi
rekrutációja szempontjából.''
Összegezve: míg SzékelyiCsepeliÖrkény úgy látják, hogy
a felsőoktatás expanziója garanciát jelent az alacsonyabb származásúak
mobilitási esélyeinek megőrzésére, esetleg növelésére, Gazsó szerint
anyagi és kapcsolati tőke híján pusztán a főiskolára, egyetemre
való bejutás nem egyenlíti ki az esélyeket, sőt a nemrég bevezetett
finanszírozási rendszer a felsőoktatásban részt vevők összetételét
az anyagi erőforrások eloszlásához igazítja, és ezzel szélsőségesen
szelektív felsőoktatáshoz vezet.
Ugyanakkor abban egyetértenek, hogy van egy olyan peremre szoruló
társadalmi csoport, melynek szinte semmi esélye sincs arra, hogy a
következő nemzedéket közép- vagy felsőfokú végzettséghez juttassa.
Hátrányos helyzetűek, leszakadók
A fejkvóta szerinti finanszírozásnak (amely minél több gyerek felvételére
ösztönözte az iskolákat) és a demográfiai hullámvölgynek köszönhetően
a 90-es években valamennyi iskolatípusban gyengült a felvételi szelekció.
Az 199697-es tanévben például 120 561 fő végezte el a 8. osztályt,
97,1% tovább tanult: 27,2%-uk gimnáziumban, 34,7%-uk szakközépiskolában,
31,9%-uk szakmunkásképzőben, 3,6%-uk gép- és gyorsíróiskolában (KSH,
1997).
Az általános iskolát befejezők kétharmadának javulnak az esélyei,
mert középiskolába jutnak. Arra azonban nincs biztosíték, hogy el
is végzik a középiskolát, sőt számolni kell azzal, hogy a korábbi
évekhez képest nagyobb lesz a lemorzsolódás. A gyerekek egyharmadának
viszont romlottak az esélyei. Tartós munkanélküliség vár azokra, akik
az általános iskolát nem végzik el, akik bukások után ismétlőként
végzik el, akik iskola után eltűnnek (vagyis az a 2,9%, aki a 8
általános után nem tanul tovább), továbbá azokra, akik a szakmunkásképző
alacsony presztízsű (ma már eladhatatlan nehézipari, gépipari stb.)
szakmai képzéséből kerülnek ki.
Kik a hátrányos helyzetűek?
Az esélytelen egyharmad, a leszakadók nagyrészt a hátrányos
helyzetűek közül kerülnek ki. Kik a hátrányos helyzetűek? Kik a leszakadók?
A hátrányos helyzet sohasem volt jól meghatározható, egzakt fogalom,
alapvetően az objektív relatív depriváció fogalmának felel meg. A
hátrányos helyzetűek közé szokták sorolni a szegényeket, a társadalom
peremére szorulókat, a deviánsokat. A hátrányos helyzet pedagógiai
szempontból a sikeres iskolai előrehaladás szemszögéből fogalmazza
meg a gyerekek kedvezőtlen pozícióját a többiekhez, a társadalmilag
kedvezményezettekhez viszonyítva.
Liskó Ilona szerint: A hátrányos helyzet fogalma rugalmas,
a konkrét gazdasági-társadalmi környezethez alkalmazva változó kategória.
Mást jelentett a hátrányos helyzet az 1980-as években és mást a 90-es
években, mást jelent a hátrányos helyzet Nyugat-Magyarországon és
a keleti megyékben. Hátrányos helyzetű gyerekeknek azok tekinthetők,
akik »itt és most« hátrányosak, vagyis az adott gyerek-, illetve tanulóközösség
átlagától rosszabb családi és társadalmi helyzetből származnak. A
hátrányos helyzetű gyerekek csoportjának kijelölésénél 1996-ban az
alábbi paraméterek látszottak indokoltnak:
A szülők iskolázottsága
Miután a szülők generációjában a mai 30-40 évesek között
átlagos iskolai végzettségnek a középfokú iskola (legalább szakmunkásképző)
számít, hátrányos helyzetűnek tekinthető minden olyan gyerek, akinek
a szülei csak általános iskolát végeztek.
A szülők egzisztenciális biztonsága
Azokban a családokban, ahol az egyik szülőnek sincs állandó
munkahelye, a gyerekek ugyancsak hátrányos helyzetűnek tekinthetők.
A családok stabilitása
Azok a családok, amelyek felbomlottak, ahol az egyedülálló szülő
általában az anya egyedül neveli a gyerekeket, a jelenlegi gazdasági
körülmények között szintén hátrányos helyzetűeknek számítanak.
Az eltartottak száma, a családok nagysága
A jelenlegi gazdasági helyzetben azok a családok, amelyekben
az eltartottak aránya meghaladja az eltartók arányát (pl. a szülők
három vagy több gyereket nevelnek) szintén hátrányos helyzetűek.
A szülők devianciája
Azokban a családokban, amelyekben a szülők valamelyike deviáns
életmódot folytat (alkoholista, bűnöző stb.), a gyerekek ugyancsak
hátrányos helyzetben nőnek fel.
Kisebbségi etnikai helyzet
Magyarországon a cigánysághoz tartozni, különböző történelmi
és társadalmi okok miatt jelenleg szintén hátrányos helyzetet jelent.
Ezen kritériumok alapján a hátrányos helyzet lényegében skálaként
fogható fel, amelynek kezdőpontján azok a gyerekek állnak, akiknek
a családjait a felsorolt szempontok közül az egyik, a végpontján pedig
azok, akiknek a családjait a felsoroltak közül mindegyik jellemzi.
Utóbbiakat szokták »halmozottan hátrányos helyzetűnek« nevezni. Az,
hogy a »halmozottság« hány kritérium együttes előfordulását jelenti,
szintén az aktuális körülményektől függő döntés kérdése.
Más szerzők kerülik a hátrányos helyzet megjelölést, talán
mert azt avíttnak, túlzottan ideologikusnak érzik. Helyette a leszakadó
rétegek terminus technicust használják.
Farkas Péter szerint az iskolai kudarc összekapcsolható
a várható munkaerő-piaci pozícióval: A leszakadó rétegekhez elsősorban
az iskolában sikertelen csoportok sorolhatók (oktatási statisztikák
szerint egy-egy korosztályból a fiatalok 2530%-a): az általános iskolába
járók, a középfokon tovább nem tanulók, a szakképzésből és a középiskolából
lemorzsolódók, a munkaerő-piaci igényeknek nem megfelelő szakképzésben
részesült fiatalok.
A tovább nem tanulók, alacsony presztízsű szakképzésben
részt vevők és lemorzsolódók megoszlása (a továbbtanulási adatok és
a feltételezett másodszori próbálkozások figyelembevételével), %-ban| Általános iskolát befejezte, nem tanul tovább | 1,0 |
| A fogyatékosok általános iskoláját végezte (a fogyatékosok speciális szakiskolájában tanulhat tovább) | 2,5 |
| A dolgozók általános iskoláját 16 éves kor után elvégezte, továbbtanulási esélye szociális és életkori okokból minimális | 1,0 |
| Az általános iskolát nem fejezte be | 3,5 |
| A nem fogyatékosok speciális szakiskolájában tanul tovább | 3,0 |
| Alacsony munkaerő-piaci presztízsű hagyományos ipari szakképesítést szerzett | 6,0 |
| A középfokú oktatásból lemorzsolódó | 12,2 |
| Összesen | 29,2 |
(Modellszámítás a Művelődési és Közoktatási Minisztérium
statisztikai tájékoztatói alapján)
Lényegében a leszakadó rétegek kategóriája mögött találjuk a hátrányos
helyzetű népesség nagyobbik részét. A hátrányos helyzet ugyanis könnyen
vezet iskolai kudarchoz, az iskolai kudarc pedig szinte biztos leszakadás.
A hátrányos helyzet gyakran a veszélyeztetettséggel
is együtt jár. Ugyanakkor megfordítva, a tisztán hátrányos helyzet
nem feltétlenül veszélyeztető. Míg a hátrányos helyzetűn a társadalmi
érvényesülésben akadályozottat, vagyis a szociálisan hátrányos helyzetűt
értjük, addig a veszélyeztetett a személyiség egészséges fejlődésében
akadályozott. Ez utóbbi esetben a tét nem egyszerűen a társadalmi
karrier, hanem a személyiség mentális normalitása (a háttérben nemcsak
a szegénység áll, hanem antiszociális viselkedés is: bűnözés, agresszió,
alkoholizálás).
Hátrányos helyzetűek a szakmunkásképzésben
Ha a szakképző intézményeken belül vizsgáljuk az arányokat, megállapítható,
hogy a szakmunkásképzőkben több a hátrányos helyzetű fiatal, mint
a szakközépiskolákban. Ennek oka a szelekcióban rejlik. A szakközépiskolákba
felvételizni kell, de amelyikbe nem, oda is szükséges a jó bizonyítvány.
A szakmunkásképzőkben viszont a kilencvenes évek közepén már nemigen
alkalmaztak felvételi szelekciót. Ebben az iskolatípusban a belső
szelekció terelte a hátrányos helyzetűeket a népszerűtlen, nehezen
eladható szakmák felé. Hozzájárult a szakmák szerinti szelekciókhoz
az is, hogy az 1993-as szakképzési törvény bevezette a tanulószerződés
intézményét. Mivel az iskoláknak csak korlátozott számban voltak gyakorlóhelyeik,
felvételi követelménynek számított, hogy talált-e a jelentkező gyakorlóhelyet
magának. A gyakorlóhelyek iránti igény életre hívta ezek feketepiacát.
Ez annyit jelentett, hogy pénzt kértek a szülőktől a tanulószerződésért.
A gyakorlóhelyek árát az határozta meg, mennyire népszerű a szakma,
és mekkora a hiány gyakorlóhelyekből. A gyakorlóhelyért pénzt kérni
természetesen törvénysértő eljárás, mégis mindenki hallgatólagosan
tudomásul veszi. A szülő azért, mert ha nem fizet, nem lesz gyakorlóhelye
a gyerekének, tehát nem tud szakmát tanulni. Az iskola azért, mert
ha nincs gyakorlóhelye a jelentkezőnek, nem tudja felvenni, és kevesebb
lesz a tanulója. Természetesen szép számmal akadnak olyan szegény
családok, akik nem tudnak fizetni a gyakorlóhelyért. A szakmunkásképzőkben
a felvételi szelekció nem az iskolákba való belépést, hanem csak bizonyos
szakmákba való bejutást zárt el a hátrányos helyzetű fiatalok elől.
Ezért találunk az átlagosnál több hátrányos helyzetű tanulót a nehézipari
és a női könnyűipari szakmákban. A népszerűtlen szakmunkásképzők és
a speciális szakiskolák a hátrányos helyzetűek gyűjtőhelyei, ugyanis
sem a jó bizonyítvány, sem a biztosított gyakorlóhely nem szerepelt
a felvételi követelmények között. A hátrányos helyzetű tanulók arányának
emelkedése egyértelműen összefügg az alsó középosztályba tartozók
elszegényedésével.
Az iskolai kudarc oka a gyenge tanulási motiváció is, mivel
a családtól nem várható megerősítés. Az ilyen környezetben felnövő
gyerekeknek gyakran még a tanulás alapvető feltételei is hiányoznak
(megfelelő lakás, íróasztal, könyvek). A zárkózott és nehezen alkalmazkodó,
esetleg agresszív gyerekekkel szemben a pedagógusok is előítéletesek.
A szakmunkásképzőben a hátrányos helyzetű fiatalok közül igen sokan
nem tudnak megfelelni a követelményeknek. A kilencvenes évek elején
még sok szakképző iskolában tartottak felzárkóztató foglalkozásokat,
vagy csoportbontást alkalmaztak.
Az 1990-es évek közepén bevezetett takarékossági intézkedések
legelőször ezeket a foglalkozásokat érintették. A megszorító intézkedések
hatására igen sok iskolában beszüntették ezeket az órákat. A legtöbb
szakmai iskola szervezetten semmit nem tesz a hátrányos helyzetű tanulók
felzárkóztatása érdekében.
Szerkezetváltási kísérletek
A magyar közoktatásban és szakképzésben átfogó modernizáció zajlik.
A ma létező általános iskolát rugalmas iskolaszerkezet váltja fel,
6+4 osztályos pedagógiai ciklusokkal. A szakképzés a jövőben csak
a 10. osztály elvégzése után képzelhető el. A másik iskolatípus, a
6+6-os, érettségit adó középiskola. Mivel a fiatalok többsége (6070%-a)
érettségit adó középiskolában tanul tovább, a helyi tantervek az ő
igényeiknek igyekeznek megfelelni. Azok az általános iskolák, amelyek
alacsonyabb követelményű helyi tantervet hirdetnek, elveszítik tanulóik
egy részét, és a peremre szorulók gyűjtőhelyeivé válnak. A diákok
elvesztése azonban pedagógusállások elvesztését is jelenti, ennek
elkerüléséért hamarosan ezek az iskolák is a kemény tantervek hirdetői
lesznek.
Farkas Péter szerint a lemaradó fiatalok helyzete csak
akkor javítható, ha az alap- és alsó középfokon sikerül korlátozni
a versenyt, és a követelményeket az átlagos képességű diákokat figyelembe
véve szabják meg.
Liskó Ilona szerint még jobb, ha nemcsak az oktatás folyamatában
veszik figyelembe a hátrányos helyzetű tanulók adottságait, hanem
olyan értékelési módot dolgoznak ki, amely kevésbé frusztrálja őket.
Ezekben az iskolákban nem lehet cél az, hogy a diákok tudását lépten-nyomon
minősítsék, mert ez nem vezet eredményre. Szerencsésebb, ha fokozatosan
pótolják hiányzó ismereteiket, és így felzárkóztatják őket.
A magyar iskolarendszerben a korai szakaszban történő felzárkóztatás
hiánya miatt nagyobb esélykülönbségekkel lépnek ki a gyerekek a nyolcadik
évfolyam után, mint amilyennel beléptek, ennek következtében válnak
az alacsony presztízsű szakmát adó iskolák a hátrányos helyzetű rétegek
gyermekeinek gyűjtőhelyeivé. Az itt szerzett szakmunkás-bizonyítványok
nem garantálnak foglalkoztatást, lényegében nem beszélhetünk a hátrányok
kompenzálásáról, legfeljebb az iskoláztatási statisztikák javításáról.
A cigány tanulók helyzete
Az iskolai kudarc által leginkább sújtott csoportba a cigány fiatalok
tartoznak. Mind az iskolázottsági, mind a munkaerő-piaci pozíció szerint
élesen elkülöníthetők a roma fiatalok: a 1519 éves korcsoportban
1993 végén a foglalkoztatottak aránya a nem romáknál 15,1%, a romáknál
15,6%, a munkanélküliek aránya a nem romáknál 7,2%, a romáknál 11,4%,
az inaktívaké a nem romáknál 77,7%, a romáknál 73%.
A munkaerő-piaci hasonlóság más megvilágításba kerül, ha figyelembe
vesszük a roma és a nem roma fiatalok iskolába járását: a 77,8% inaktív
nem roma személyek döntő többsége (70,1%-a) tanuló. A ténylegesen
inaktív személyek aránya 7,6% volt. A roma inaktív fiatalok
73%-ából viszont csak 24,9% volt tanuló. A nem roma tanulók
5,2%-a főiskolára vagy egyetemre járt, 55,5%-a szakközépiskolába vagy
gimnáziumba, és csak 6,2%-uk általános iskolába. A 1519 éves roma
tanulók 45,4%-a járt általános iskolába, 10%-a szakiskolába, 30,8%-a
szakmunkásképzőbe, 13,5%-a szakközépiskolába vagy gimnáziumba, és
0,2%-uk folytatott felsőfokú tanulmányokat. A cigány tanulók megdöbbentően
kevés kivétellel, szinte mindannyian sikertelennek bizonyulnak a magyar
iskolarendszerben.
Farkas Péter szempontrendszerét alapul véve, a magyarországi
cigány tanulók több mint 90%-a leszakadónak tekinthető. A cigány tanulók
sikertelenségének okaival kapcsolatban két meghatározó felfogás jelent
meg: Az egyik szerint a sikertelenség oka elsősorban a cigány tanulók
gyenge iskolaérettségében, tehát a családi szocializáció elégtelenségében
keresendő. Ez a magyarázat jelenik meg Farkas Péter és Jakab
János tanulmányában, Kertesi Gábor és Kézdi Gábor szakértői
jelentésében. Ezzel szemben Réger Zita, Radó Péter, Liskó Ilona,
Oppelt Katalin ezzel egyenlő vagy nagyobb szerepet tulajdonít az
iskolának, amely nincs felkészülve a cigány tanulók oktatására.
Farkas Péter és Jakab János egyszerűen
szociális peremcsoportnak tekinti a cigányságot. Véleményük szerint:
Azok az okok, amelyek a teljes populáció iskolai sikertelenségét
meghatározzák, a cigány családokban halmozódnak. (Szegénység, munkanélküliség,
rendszertelen életmód, az iskolai normák elvetése.) KertesiKézdi
szerint: A cigány tanulók iskolai eredménytelenségének okait döntően
nem a településhátrányban és iskoláik gyengébb minőségi mutatóiban,
hanem az iskolát megelőző családi szocializációjuk, illetve iskolaérettségük
hiányosságaiban kell keresnünk. Ezzel szemben Radó Péter szerint
az iskolának asszimilációs elvárások nélkül kell biztosítania a cigánygyerekek
eredményes továbbjutását. A probléma nem az, hogy a cigány szülők
rosszul nevelik gyerekeiket, hanem másképpen nevelik, és ehhez képest
az iskolák nem megfelelően oktatják őket. A cigány tanulók iskolai
sikertelensége több, egymással összefüggő okra vezethető vissza: eltérő
szocializáció, rossz szociális helyzet, a cigánysággal szembeni előítéletek,
nyelvi hátrány, az iskolán belüli szegregáció, a pedagógiai módszerek
alkalmatlansága.
A magyarországi cigányság kétharmada magyar anyanyelvű (romungró),
a többiek cigány anyanyelvűek (oláh cigányok) vagy román anyanyelvűek
(beás cigányok). A cigány tanulók felzárkóztatásának egyik legfontosabb
célja, hogy nyelvi értelemben oktatható állapotba hozza őket. Az
elvárt magyar nyelvi tudás hiánya megpecsételi iskolai pályafutásukat.
Ezt jól mutatják az 1993-as országos cigányvizsgálat adatai: a 2529
éves korcsoportban az általános iskola 8 osztályát a magyar anyanyelvűek
77%-a, a román anyanyelvűek 58%-a, a cigány anyanyelvűek 52%-a fejezte
be. Ugyanakkor a cigány nyelvű oktatás feltételei egyáltalán nincsenek
meg: nincsenek cigány nyelven oktatni képes pedagógusok, cigány nyelvű
tankönyvek és munkafüzetek stb.
A cigány gyerekek eltérő családi szocializációjának jellegzetességeit
Oppelt Katalin a következőképpen foglalta össze:
A család életének strukturálatlansága miatt az időélmény
és időfogalom nem vagy alig alakul ki.
A szociális tér és az ingerek gazdagsága nyugodt érzelmi
miliőt biztosít.
A gyermek minden kívánságát azonnal teljesítik, ugyanakkor
önállósodásával felerősödik a családi féltés. A kényeztetés és a féltés
együttes hatására a gyermek életéből kimarad a szeparációs félelem
és a dackorszak. Mindez érinti az önkontrollra irányuló képességet.
Az érzelmek, indulatok kinyilvánítását semmi sem akadályozza,
ez az azonosulás mintája.
Mindezek hatására eltérőek a cigánygyerekek serdülőkori
sajátosságai is:
A cigánygyerekek elnyújtott gyerekkorát nem a normál serdülőkor
követi, hanem a kb. 10-13. életév között megjelenő kicsinyített felnőttkor.
A serdülőkor válságai helyett felnőtt problémái vannak.
A gyermekek kreativitása inkább valóságos élethelyzetek megoldásában
jellemző. A tárgyakkal való manipuláció kínálta kreativitás fejlesztésre
szorul.
A cigánygyermekeket nem jellemzi a leválási szorongás, hiányoznak
a dackorszakok, iskolai szorongásuk minimális.
Mindezzel összefügg a cigánygyerekek alacsony tanulási motivációja.
A család és az iskola világa között hatalmas a különbség. Az iskola
nem képes biztosítani azt a sikert, ami a tanuláshoz fűződő pozitív
viszony kialakulásához kell. Ehhez társulhat az is, hogy a cigány
családok túlélési stratégiáiban az iskolai tudás értéke alacsony.
A cigány tanulók továbbtanulásának kérdését szociális problémáikkal
összefüggésben szinte kizárólag szakképzési problémának tekintik.
A cigány tanulók szakképzésével kapcsolatban gyakran felvetődik az
a probléma, hogy szüleik sok esetben nem tudják megvásárolni a választott
szakma elsajátításához szükséges gyakorlóhelyeket.
Irodalom
Gábor Kálmán: A társadalmi átalakulás társadalmi
egyenlőtlenségek ifjúság. Kézirat. Budapest, 1998, Oktatáskutató
Intézet.
Gazsó Ferenc: A társadalmi folyamatok és az oktatási
rendszer. Kézirat. Budapest, 1997, Közgazdaságtudományi Egyetem.
Harsányi EszterRadó Péter: Cigány tanulók a magyar iskolában.
Educatio, 1997. 1. sz.
Kemény István: A romák és az iskola. Educatio,
1996. 1. sz.
Kozma Tamás: Társadalmi egyenlőtlenségek az iskolában.
Részanyag az Országos Köznevelési Tanács jelentéséhez. Kézirat.
Budapest, 1998, Oktatáskutató Intézet.
Liskó Ilona: Az oktatatási rendszer és a társadalmi
esélyek. Kézirat. Budapest, 1998, Oktatáskutató Intézet.
Liskó Ilona: Hátrányos helyzetű gyerekek a szakképző iskolában.
Educatio, 1997. 1. sz.
Papp János: A hátrányos helyzet értelmezése. Educatio,
1997. 1. sz.
Székelyi MáriaCsepeli GyörgyÖrkény Antal: Az állam,
a tanügy és a paradoxon. Népszabadság, 1997. dec. 20.
Székelyi MáriaCsepeli GyörgyÖrkény Antal: A magyar
állami felsőoktatás hallgatóinak társadalmi háttere, élet- és tanulmányi
feltételeinek alakulása 1997-ben. Összefoglalás. Kézirat. Budapest,
1997, ELTE Szociológiai Intézet.