Gyermekvédelem és reszocializáció

Volentics Anna bizonyos szűkítésekkel a gyermekvédelem két nagy területe, a problémamegelőzés és a problémakezelés közül az utóbbira koncentrált. Végső célja egy olyan modell kidolgozása volt, amely egy megértőbb, segítő és humanizált problémakezelő gyermekvédelmi rendszer működését teszi lehetővé.

A közelmúltban a gyermekvédelmi szolgáltatások visszaszorulásának lehettünk tanúi Magyarországon, noha a megoldandó problémák tovább növekedtek. Volentics Anna szerint a gyermekvédelem „társadalmasíthatósága” csalóka illúzió, az alapellátást továbbra is az államnak kell biztosítania. Tévhit a szerző szerint az is, hogy a nevelőszülői hálózat bővítésével és az egyházak nagyobb szerepvállalása által jelentős összegek takaríthatók meg a gyermekvédelemben. Meggyőződése, hogy csak egy hivatásos szakembergárda képes a gyermeki szükségletek adekvát kielégítésére. A könyv írója ugyanakkor a bentlakásos rendszert a „túlvállalás csapdájába eséstől” is félti. A mai túlkoncentrált, ugyanakkor szétaprózódott gyermekvédelmi rendszer hibáinak kiküszöbölésére megoldásként egy olyan szükségletorientált problémakezelő modellt javasol, amely az illetékes szaktárcák feladatait is tartalmazza.

A szerző által elképzelt reszocializációs metodika szakít a hagyományos, kategorizáló diagnosztikával, a kognitív szféra „bombázására” épülő nevelési-oktatási gyakorlattal, a tömegesített, uniformizált neveléssel, a kényszernevelés filozófiájával, s mindezekkel szemben az egyediséget, a komplex fejlesztést, az egyén számára optimális hatásrendszert, az inadaptálódás folyamatát és az esélyt nyújtó szolgáltatásokat helyezi előtérbe. A körvonalazott metodika alapfilozófiája a népességcsoportokra kimunkált nevelési rendszer helyett az adott fiatal egyedi szükségleteit állítja a középpontba.

A reszocializációs gondozás korszerűsítéséhez nemcsak a fejlesztési módszerek megújítása szükséges, hanem olyan megfelelő környezet és nevelési légkör, amely lehetővé teszi a fejlesztő hatások érvényesülését. Ennek következtében – Volentics Anna szerint – megújításra szorul a reszocializáció bentlakásos rendszere is. Nyugat-Európában már bebizonyosodott, hogy a bentlakásos intézmények humanizált formájukban is megtartják „totális” jellegüket, nem igazán képesek pozitív nevelő hatások kifejtésére. Ezért a szerző a zárt és a nyitott bentlakásos intézménytípus közül az utóbbit tartja alkalmasabbnak a reszocializációs célok megvalósítására.

A könyv írója külön foglalkozik a családban élő és a hagyományos gyermekvédelmi intézetben élő gyermekek környezeti modelljének összehasonlításával, egy, a jelenleginél jobban és egységesebben funkcionáló környezetrendszer kidolgozásával, a nevelési klíma és a tárgyi környezet megváltoztatásának kérdéseivel. A honi gyermekvédelem bentlakásos hálózata jelenlegi formájában végső soron a felnőttek büntetés-végrehajtási intézeteihez hasonlít. Nálunk teljességgel hiányoznak azok a sokfunkciós, szabadulóknak szánt intézetek, amelyek az alternatív büntetések letöltésének színterei lehetnének.

A büntetést helyettesítő, nevelésközpontú reszocializációs forma mellett szól az a kriminológiában lezajlott filozófiaváltás, amely felismerte, hogy a bűnhődés, a bűntudat nem a büntetéstől jön létre, hanem az egyén énjéből fakad, ezért a büntetést a személyi aspektusok szempontjából kell mérlegelni. Az alternatív büntetések térhódítása a kriminológiában nem új keletű: Kármán Elemér már 1919-ben azt a nézetet vallotta, hogy a fiatalkorúakat, amíg csak lehet, távol kell tartani a bírói úttól. A büntetést kiváltó alternatívák kialakítását mára már nemzetközi előírások – a Gyermeki Jogok Konvenciója és az úgynevezett Pekingi Szabályok – javasolják és szorgalmazzák.

Volentics Anna könyve középső részében a fiatalkorúak intézeti reszocializációjának elméleti kérdéseit tárgyalja, illetve empirikus kutatásainak leírását és eredményeit teszi közzé.

Az elméleti részben a népességcsoport problematikájának pszichológiai (A személyiség, A viselkedés, Agresszivitás, A bűnözés mint emberi magatartásforma), szociológiai (A szűkebb és tágabb környezet) és jogi (Bűn–bűnhődés–büntetés–nevelés) vonatkozásairól olvashatunk.

A kutatások alapvető célja a javító- és nevelőintézetekben folyó reszocializációs gondozás adekvátabb formáinak és módszereinek kidolgozása volt. A vizsgálat kérdéseinek megválaszolásához a szerző a szakirodalom tanulmányozásán túl a statisztikai adatgyűjtést, -feldolgozást, a dokumentumelemzést, a teljesítménymérést, a kísérleti és feladathelyzet-elemzést, továbbá a kérdőíves felmérést választotta. A hazai hét javító- és nevelőintézet közül csak az aszódi és az esztergomi intézetek nem kapcsolódtak be az 1990/91-es tanévben lezajlott vizsgálatba.

Az empirikus kutatás felölelte a fiatalok tanulmányi előéletének, a tanuláshoz szükséges képességeinek (nyelvi hátrány, kreativitás, motíváció és teljesítmény stb.), szociális fejlődésének vizsgálatát, továbbá a szociális fejlődés egyéb meghatározóinak (szorongás, agresszió, érzelmi szükségletek stb.) felmérését.

A kutatásból levont számos következtetés és javaslat ismertetésére e helyt nincsen módunk, általánosan megfogalmazható azonban, hogy a vizsgálat felhívta a figyelmet az általános iskolák alacsony toleranciájára, amelyet a tanulási és magatartási zavarokkal küzdő gyermekekkel szemben tanúsítanak, továbbá arra, hogy még mindig sok a megfelelő szakképzettség nélküli nevelő a nevelőotthonokban.

A szerző 1992-ben újabb vizsgálatokat végzett a tanulási képesség és a szociális fejlődés adatainak azonos szempontok szerinti feldolgozására. A kontroll céljára választott minta 14–18 év közötti, az általános iskolai tanulmányokat a dolgozók általános iskolája 7–8. osztályában folytató, teljes családjukban élő fiatalokból állott, akik még semmilyen összetűzésbe nem kerültek a törvénnyel. Mindkét csoportra a kudarcos általános iskolai pályafutás, a tanulási képességek fejletlensége volt a jellemző, azonban a kontrollcsoport a szociális fejlődéssel kapcsolatos területeken (szociális érettség, eligazodás a szűkebb és tágabb környezetben stb.) jobb eredményeket produkált.

A könyv első része behatóan tárgyalja a hazai gyermekvédelem három nagy korszakát (1901-től, az első gyermekvédelmi törvény kibocsátásának dátumától 1945-ig; 1945-től 1990-ig, valamint 1990 óta). A történeti áttekintés hangsúlya az állami gyermekvédelemre helyeződik.

A gyermekvédelem intézményesülése a XX. század terméke. Hazánk gyermekvédelme a század kezdetén még az európai fejlődéssel való valamilyen mértékű együtthaladást mutatta. A további évtizedek gazdasági és ideológiai törésvonalai azonban a fejlődést visszavetették. A reszocializációs gondozás pedig még a gyermekvédelmen belül is az elhanyagolt, háttérbe szorított területek közé tartozott.

A szerző bemutatja az európai gyermekvédelem fejlődésének szakaszait (mitologikus, ontológiai és funkcionális szakasz), illetve a nyugat-európai gyermekvédelem zárt intézeteinek humanizálási folyamatát. A gyermekvédelem és a büntetés-végrehajtás között átmenetet képező intézményekben tapasztalható bánásmód változásai (megtorló büntetőrendszer, „treatment-korszak”, tettesarányos büntetés) alapvető egybeesést mutatnak az „eurokultúra” háromszakaszos modelljével. A könyv ezt követően problémakezelő gyermekvédelmi rendszerünket hasonlítja össze az európai fejlődéssel. Olvashatunk a humanizálási folyamat hazai megkésettségéről, a javítóintézetek európai és magyarországi fejlődéséről, a reszocializáció kérdésköréről.

Ebben a fejezetben a szerző mintegy újra áttekinti a magyarországi gyakorlat fő jellemzőit, csomópontjait, rámutatva, hogy mely pontokon jelentkeznek elmaradásaink, s ezek milyen okokra vezethetők vissza, tisztázza azokat az alapfogalmakat (zárt intézet, nyitott intézet, reszocializáció stb.), amelyekre könyve később kifejtett gondolatai utalnak.

Volentics Anna szemléletét alapvetően az ENSZ Gyermeki Jogok Konvenciójának és a Nyugat-Európában kialakult jóléti (gyermekközpontú) gyermekvédelemnek a filozófiája befolyásolta. A szerző – aki feldolgozta a téma teljes, szorosan vett, sőt periferikus szakirodalmát – az általa sürgetett szemléletváltás, -változtatás egyik legfontosabb elemének a szakemberképzés megreformálását tartja.

A könyv – a feldolgozott anyag mennyiségét és az elemzések minőségét tekintve – alapműnek tekinthető. A problémakezelő gyermekvédelem és a reszocializáció együttes elemzése kettős hiányt pótol, a mű egyaránt segítségére lehet a gyermekvédelmi és a kriminálpolitikai döntéshozóknak. Azonban nemcsak a problémakezelő gyermekvédelem területén dolgozó szakemberek, hanem a nehezen nevelhető, inadaptált, fogyatékos gyermekekkel foglalkozó pedagógusok számára is fontos, új ismereteket közvetít.

Volentics Anna: Gyermekvédelem és reszocializáció. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1996. 281 o.

Deák Ferenc