Várhegyi György

Alapítványi és magániskolák a törvénymódosítások után

A plurális iskolarendszer újjáalakulása

Az elmúlt hat évben alakult ki újra Magyarországon a plurális iskolarendszer. A rendszerváltozás az iskoláztatásban is segített felszámolni az állam monopolisztikus szerepét, újra megkezdhették működésüket a nem állami oktatási intézmények, amelyeket a világ nagy részén „független iskoláknak” hívnak. Ez elsősorban az államtól való függetlenséget jelenti, mégpedig azt, hogy jogilag önálló intézményként az állami oktatási rendszertől elkülönülten működnek. Nálunk részbeni függetlenségről beszélhetünk, mert az iskolák működésének finanszírozását, sőt pedagógiai tevékenységüket is erősen szabályozza az állam. Ugyanakkor függetlenek az alapításkor, önállóan választhatják meg a fenntartó szervezeti formáját, az irányítási formát, a pedagógiai programot, illetve lehetőségük van arra is, hogy partnerként részt vegyenek az állami oktatási feladatok ellátásában.

A történelmi hagyományok és az adott társadalmi környezet lehetőségei és igényei alapján Magyarországon a független iskolák két elkülönült csoportja jött létre. Az egyik a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó iskolák. Ezeket együttesen a hagyományokra hivatkozva a „történelmi egyházak” oktatási intézményeinek nevezik, ezzel is hangsúlyozva különállásukat a többi független iskolától. A másik az alapítványi és magániskolák, amelyeket a köznyelv a külföldi példák alapján magániskolának, szabad iskolának vagy alternatív iskolának nevez, attól függően, hogy mi fejezi ki jobban oktatási sajátosságukat.

A plurális iskolarendszer sajátos formában jött létre, hiszen a gazdaságban (termelésben, fogyasztásban), illetve az egészségügy egyes területein elkezdődött a piaci viszonyok kiépítése és megkezdődött az állami tulajdon szabályozott, de gyors ütemű privatizációja. Az egészségügyben a gyógyszertárak nagy részét magánosították, és a háziorvosi ellátás egy részét úgy privatizálták, hogy csak a funkciót adták át magántulajdonba, az orvosi rendelők és a berendezéseik önkormányzati tulajdonban maradtak. Az iskoláztatást azonban a törvényhozás továbbra is állami, önkormányzati feladatnak tekinti, elsősorban azért, hogy a társadalmi érdekek (műveltség és modernizáció fejlesztése, egyenlőtlenségek csökkentése) érvényesülhessenek. Ezért az iskolák döntő többsége továbbra is önkormányzati fenntartású. A független iskolák aránya nagyon csekély, az összes iskola valamivel több mint hat százaléka, és csak a szakmunkásképzés területén a gyakorlati oktatásban, valamint az iskolarendszeren kívüli felnőttoktatás területén történt nagyobb méretű magánosítás.

A magániskoláztatás újjáalakítása többségében tehát nem magánosítás útján, hanem államilag szabályozottan, a következő három formában történt:

1. Magánosítás néhány önkormányzati iskola teljes vagy részleges privatizálása útján.

Teljes privatizációnak tekinthetjük, ha az állam vagy az önkormányzat felajánlotta iskoláját vagy épületét független iskola létesítésére, és bevonta ezeket az új iskolákat az önkormányzati oktatási feladatok ellátásába. Részleges privatizációnak pedig azt tekinthetjük, ha az állam, az önkormányzat (tulajdonba vagy tartós használatba) átadott épületet vagy telket az új, független iskolák működéséhez.

2. Kárpótlás formájában az egyházi iskolák visszaadásával.

3. Új intézmények alapításával.

A rendszerváltás után különböző szakmai csoportok, pedagógusok, szakemberek céltudatos munkával kezdtek hozzá az új iskolák alapításához, mert szabadulni akartak az állami iskolák kötöttségeitől. 1989-ben egy, 1996-ben már 266 alapítványi és magániskola működött.

Új iskolák: magániskolák

A magániskolák fenntartóinak döntő többsége közhasznú (nonprofit) alapítványi szervezeti keretben működik. A forprofit (elsősorban vállalkozó szervezetek) száma azért csekély az iskolarendszerű oktatásban, mert az oktatás nem nyújt azonnali hasznot, az oktatási befektetések ugyanis viszonylag lassan térülnek meg. A haszonelvű vállalkozások tehát az iskolarendszeren kívüli oktatásban terjeszkedtek, mert ott a befektetések gyorsabban megtérülnek, mint az iskolarendszerben.

Az alapítványi és magániskolák – az alapítók céljai és a törvény adta lehetőségek miatt – kétfajta szerepkört vállaltak: a pótló-kiegészítő, illetve a helyettesítő szerepet. Hiányzó állami-önkormányzati kínálatot pótló szerepet töltenek be az új oktatási intézmények, amelyek vállalják azt, hogy alternatív pedagógiát, sajátos világnézetet, filozófiát, altruista célokat, illetve a keresleti igényekhez rugalmasabban alkalmazkodó szakképzést nyújtanak. A helyettesítő szerep pedig azt jelenti, hogy ezek az intézmények az államival azonos oktatást-nevelést kínálnak, legfeljebb az államinál színvonalasabban, módszerekben, szolgáltatásokban másképpen megvalósítva azt. Természetesen a pótló-kiegészítő szerepet vállaló intézmények döntő többsége részt vesz az állami oktatási feladatok ellátásában is, így kettős szerepet lát el. Az alapítványi és magániskola és -óvoda aránya – az összes iskola 2,6%-a – csekély, de társadalmi és oktatásügyi jelentőségük sokkal nagyobb súlyú, mint a számarányuk.

Társadalmi szerepük elsősorban az, hogy olyan külön oktatási szolgáltatási szféra keletkezett, amelyet a társadalom egy része meg tud és meg is akar fizetni. Ezzel új anyagi eszközök kerültek be az oktatásba, elősegítve azt is, hogy több pénz maradjon a „valóban ingyenes” oktatásra rászoruló társadalmi rétegeknek, mert a rá nem szorulók megtalálhatják az igényeiknek megfelelő kínálatot az alapítványi és magániskolákban.

Az oktatásügy modernizációjában pedig azért töltenek be a számarányuknál jelentősebb szerepet, mert rugalmasabban és dinamikusabban képesek alkalmazkodni az új feladatokhoz, mint az önkormányzati iskolák, gondolunk itt elsősorban a századvégi információs és kommunikációs forradalom támasztotta követelményekre.

A magániskolák a törvényekben egyenrangú intézményei lettek az oktatási rendszernek. Az 1993. évi közoktatási törvény – néhány paragrafus kivételével – azonos módon szabályozta a köz- és magánoktatást, és ezzel komoly problémákat, ellentmondásokat okozott. A közoktatási törvény – föltehetően központosításra törekedve – túlzott részletességgel szabályozta az intézmények működését, a pedagógiai folyamatokat és a közkiadások ellenőrzését. Ez azért megengedhetetlen és elviselhetetlen a magánszférában, mert korlátozza a magánfenntartók jogait az általánostól eltérő, alternatív pedagógiai programok alkalmazásában, a sajátos szervezetű intézmények működtetésében és a vállalkozói, gazdálkodási szervezeti forma kiválasztásában.

Valódi egyenrangúság vagy legitimitás megkülönböztetéssel

Az 1993. évi közoktatási törvényben a helyi önkormányzatok oktatási feladatellátási kötelezettségük miatt kapták meg a közoktatási megállapodások megkötésének jogát. Az oktatási törvény azonban konfliktusos helyzetet teremtett azzal, hogy korlátlan mérlegelési és indoklás nélküli döntési joggal ruházta fel azokat a testületeket, amelyek egyrészt az önkormányzati iskolák versenytársának tekinthetik a független iskolákat, másrészt nem képesek tíz évre előre szerződésben vállalni a törvényben előírt, kiegészítő anyagi támogatást.

A fentiek miatt a helyi önkormányzatok többsége nem kötött az alapítványi és magániskolákkal közoktatási megállapodást. Létkérdéssé vált a közoktatási megállapodás megkötése, mert annak hiánya veszélyeztette a központi állami támogatás megadását. Ezek az iskolák – fellebbezési lehetőség hiányában – a közoktatási minisztériumhoz fordultak a szerződés megkötése érdekében. A minisztérium azonban csak az egyházi és felekezeti iskolákkal kötött húsz évre szóló megállapodást, melynek alapján az egyházi iskoláknak – az önkormányzati iskolákhoz hasonló – központi kiegészítő támogatást is nyújtanak. Az alapítványi és a magániskolákkal a minisztérium csak ideiglenes szerződést kötött, amelyek – átmenetileg – biztosították ezeknek az iskoláknak is a központi állami támogatást.

Az 1996. évi közoktatási törvény a feladatellátással, a közoktatási megállapodással és a finanszírozással kapcsolatos problémákat úgy oldotta meg, hogy kimondta azt, hogy az állam a nem állami, nem helyi önkormányzati közoktatási intézmény fenntartója részére az éves költségvetési törvényben megállapított mértékű költségvetési támogatást nyújt, amelynek összege nem lehet kevesebb, mint a helyi önkormányzat részére ugyanazon jogcímen megállapított normatív hozzájárulás. A helyi önkormányzat vagy az állam a költségvetési támogatáshoz kiegészítő anyagi támogatást adhat, ha a nem állami, illetve nem önkormányzati közoktatási intézmény – a törvényben szabályozott közoktatási megállapodás alapján – állami, illetve helyi önkormányzati feladatot lát el. A közoktatási megállapodás keretében a nevelés és oktatás a gyermekek, tanulók számára ingyenes. Ha közoktatási megállapodás nélkül végzi a magánintézmény a szolgáltatását, akkor a szülőktől fizetési hozzájárulást kérhet, amelyet írásbeli megállapodásban rögzítenek.

A törvény új szabályozása ellenére fennmaradtak az alapítványi és magániskolák finanszírozásával, a fejlesztéshez szükséges forrásteremtéssel kapcsolatos megkülönböztetések és gondok.

Az iskolák finanszírozását az állam és a fenntartó biztosítja. Az állam az adókból és a hozzájárulásokból keletkezett közpénzeket az MKM költségvetésén keresztül közvetlenül nyújtja a független iskoláknak. Az éves költségvetési törvényben határozza meg az országgyűlés a finanszírozás normatív mértékét a tanulólétszám és az oktatási szint függvényében. Az állami normatív támogatás jelenleg csak a működési költségek 40–60%-át fedezi, a többit a fenntartó biztosítja.

Az önkormányzati fenntartók a hiányt saját forrásaikból, elsősorban a polgárok adóiból fedezik, az egyházi iskoláknak pedig a kormány nyújt – a velük kötött külön szerződéseknek megfelelően – kiegészítő anyagi támogatást a központi költségvetésből, természetesen szintén az adóbevételekből. Kizárólag az alapítványi és magániskolák nem kapják meg az államtól a működésükhöz szükséges további forrásokat. Ez a megkülönböztetés jogellenes és indokolatlan, hiszen az ezekbe az iskolákba járó gyermekek is az általános tankötelezettségnek eleget téve járnak iskolába, és az iskolák is ugyanúgy teljesítik a törvényi előírásokat, mint bármely más közoktatási intézmény.

A magániskolák anyagi helyzete tehát attól függ, hogy a közpénzeken kívül milyen egyéb forrásokhoz jutnak pályázatokból, vállalatoktól és a szolgáltatást igénybe vevőktől. A magániskolák fenntartói anyagi helyzetük szerint három csoportra oszthatók:

1. A legjobb anyagi helyzetben azok a fenntartók vannak, amelyeket jól prosperáló vállalatok és bankok, esetleg gazdag külföldi patronálók vagy egyes külföldi állami szervezetek támogatnak.

2. Tűrhető anyagi helyzetben azok a fenntartók vannak, amelyeknek az iskolái – tevékenységük és külön szolgáltatásaik miatt – szakképzési pénzt tudnak szerezni és/vagy a szülőktől megfelelő fizetési hozzájárulást kapnak.

3. Nehéz anyagi helyzetben azok a fenntartók vannak, amelyek nem képesek céljaik megvalósításához az iskolát anyagilag támogatni képes szülőket és szponzorokat szerezni, vagy nagyon alacsony szülői hozzájárulással működnek. Az ilyen iskolák közül sokan foglalkoznak sajátos gyermekcsoportokkal (szegény és hátrányos helyzetű vagy fogyatékos gyerekekkel), illetve alternatív programokkal és módszerekkel dolgoznak.

A jelenlegi helyzetben tehát, ha sikerül a fenntartóknak az államin kívül egyéb anyagi forrásokat is szerezniök, akkor az állam azzal „bünteti” őket, hogy nem ad számukra kiegészítő támogatást, még akkor sem, ha az egyéb források nem fedezik az iskola programjának megvalósítását. A „büntetés” helyett az államnak mérlegelnie kellene, hogy melyik magániskolának ad kiegészítő anyagi támogatást. Külön központi pénzalapot kellene létesítenie arra, hogy – szerződés alapján – támogatást tudjon nyújtani ezeknek az iskoláknak is. Annak elősegítésére, hogy hátrányos helyzetű és szegény gyermekek nagyobb számban magániskolákba kerüljenek, a nyugat-európai országok egy részében bevezették a „támogatott”, illetve a „fenntartott” helyek rendszerét, amikor is az állam vagy az önkormányzat azért fizet támogatást a magániskoláknak, hogy annak ellenében ingyenesen biztosítsanak helyet az arra rászoruló szülők gyermekeinek. Nálunk is az lehetne a megoldás, ha az állam a pozitív diszkrimináció eszközét alkalmazná, és külön támogatást nyújtana a hátrányos helyzetű és szegény gyermekekkel foglalkozó iskoláknak, illetve ösztöndíjjal támogatná ezeknek a gyermekeknek a tanulását az alapítványi és magániskolában is.

Az alternatív programok és módszerek megvalósítása szakmai kezdeményezésekkel, pedagógiai innovációval hozzájárul a közoktatás modernizációjához, ezért lenne kívánatos az ingyenes alapszolgáltatást nyújtó, ilyen programmal működő alapítványi és magániskolák kiegészítő anyagi támogatása. Ajánlatos lenne, hogy a központi költségvetés – az önkormányzati és egyházi iskolákhoz hasonlóan – anyagi támogatást vagy hitelfelvételhez garanciát vállalna az alapítványi és magániskolák építéséhez, átépítéséhez és berendezéséhez. Az adótörvényt pedig úgy kellene szabályozni, hogy a szülők által fizetett tandíjak, fizetési hozzájárulások is megkapják a közhasznú szolgáltatásokhoz kapcsolódó adókedvezményt.

Anyagi nehézségek és kudarcok

A lehetetlen és kiszámíthatatlan anyagi helyzet, a létet fenyegető tárgyi hiányok és rendezetlenségek komoly nehézségeket okoztak és okoznak ma is. Ezek a tényezők az iskolák egy részénél kudarcokhoz, válságokhoz vezettek. A nehézségek útvesztőiben kiderült, hogy az iskolaalapítók közül többen, bár kiváló pedagógusok, a szervezés és a gazdasági ügyek intézése terén ügyetlenek. A jóindulatúbbak inkább álmodozásaik, „balekségük”, illúzióik miatt követtek el hibákat, és nem voltak képesek a rendelkezésükre álló csekély pénzforrás segítségével stabilitást teremteni vagy gazdaságilag megalapozni pedagógiai programjukat. Mindez egyes iskoláknál lassúbb fejlődést, a célok megváltoztatását eredményezte. Például:

– egy 12 évfolyamosra tervezett iskola a rendelkezésére álló épület csekély befogadóképessége miatt, átmenetileg csak 6 évfolyamot működtet;

– az egyik gimnázium iskolaépületet, kollégiumot, szállodát, konferenciatermet kívánt építeni külföldi hitelből, de képtelen volt a hitelhez garanciát szerezni, ezért kisebb iskolát épít részben saját erőforrásból, részben vállalati támogatásból;

– kevés jelentkező miatt az egyik általános iskolában néhány évfolyamon átmenetileg beszüntették egyes osztályok működését.

Más iskoláknál azonban ugyanezek a problémák bukáshoz vezettek:

– Az egyik vidéki városban az önkormányzat a volt szovjet laktanyát adta használatba az iskolának. Az épület átépítését meg is kezdték, de építkezés közben kiderült, hogy nem az önkormányzat az épület tulajdonosa. Az igazi tulajdonos más intézménynek adta át az épületet. Az iskola ezután nem kapott az önkormányzattól más épületet, sőt, az építkezésbe már befektetett pénzt polgári perrel próbálják visszaszerezni. Az iskola beszüntette a működését.

– Az egyik budapesti iskola egy-két évente kénytelen volt új épületbe költözni, végül a piaci áron megszabott bért nem tudta megfizetni. Tartozásai miatt megszüntette tevékenységét, majd átalakult egyházi fenntartásúvá, mert így sokkal nagyobb állami támogatást kap.

Akadtak azonban – a gazdasági-társadalmi élet más területeihez hasonlóan – itt is olyan szélhámosok, kis stílű csalók, akik tudatosan mást hirdettek, mint amit az iskolájukban nyújtottak, nem rendelkeztek működési engedéllyel, pedagógiai programmal, megfelelő iskolaépülettel és anyagiakkal. Szerencsére ilyenek csak nagyon kevesen voltak, szélhámosságaik gyorsan kiderültek, és az iskoláik megszűntek.

Remények és valóság

Az új iskolák, a magániskolák működéséhez az alapítók (pedagógusok és támogatóik) és az iskolahasználók (szülők és diákok) nagy várakozásokat, reményeket fűztek. Az iskolák többsége népszerűvé vált a szülők és a diákok körében, ezért ezekbe az iskolákba több diák jelentkezik, mint ahányat fel tudnak venni. Mi tette népszerűvé ezeket az iskolákat?

A magániskolákban barátságosabb és szabadabb a légkör, együttműködőbb és megengedőbb a tanár-diák kapcsolat, mint a hagyományos iskolákban, ezért a diákok – a többi iskolákhoz képest – otthonosabban, felszabadultabban, tehát jobban érzik magukat. Az iskolákban bevezetett személyközpontú módszerek, egyéni és csoportos differenciált foglalkozások színvonalas oktatást, a gyermekek sokoldalúbb fejlesztését és nagyobb teljesítményét eredményezték.

A várakozások és remények tehát részben megvalósultak, részben – különböző dilemmák miatt – módosultak, vagy illúzióknak bizonyultak és nem valósultak meg, vagy tapasztalatlanság, újszerűség, felkészületlenség miatt konfliktusokkal és problémákkal is jártak. Miért történt így? Ez részben természetes és szükségszerű folyamat volt. A kezdeti időkhöz képest a gazdasági, társadalmi, jogi és iskolai környezet megváltozott és nagymértékben eltér attól, amit a kezdéskor a magániskolák alapítói elképzeltek. Például a lakosság anyagi gyarapodása csekélyebb, a középosztály elszegényedése pedig nagyobb mértékű a vártnál. Ezért a középosztálynál – ennél az iskolázást különösen fontosnak tartó rétegnél – a magánoktatás iránti szülői érdeklődés kissé csökkent, az iskolák költségeihez való hozzájárulás számukra túl drágának bizonyult. A kezdetben – az akkor még kisméretű iskolában, az alapítók baráti közösségében – kialakult szép elképzelések gyakran csak tervek maradtak, mert évek elteltével a sikeres iskolák nagyobb méretűvé, formális szervezetekké váltak. A nagy iskolában más a valóság, mint amit a kisiskolák alapítói reméltek.

Szabad vagy hagyományos iskola

A magániskolák alapítóinak többsége az alapításkor a hagyományos iskoláktól eltérő pedagógiai célok és módszerek megvalósítására készült. Filozófiájuk a szabad iskolák alternatív céljait és módszereit tükrözte. A szabad iskolák modellje a következő lényeges vonásokban különbözik a hagyományosnak tekintett iskolákétól:

1. A hagyományos iskolákban a pedagógiai tartalmat és célokat az állam által meghatározott központi tantervek szabályozzák, amelyek követelményeit a gyerekek fejlettségére és érdeklődésére való tekintet nélkül azonos időtartamban és ütemben, mereven átvett ismeretek közlésével alkalmazzák.

A szabad iskolákban a pedagógiai tartalmat és célokat a gyerekek fejlettségét és érdeklődését figyelembe véve a személyiség- és képességfejlesztés követelményei alakítják. A szabad iskolák programja a gyermeki önállóság, a kreativitás növelésére, az egyéni értékek és képességek kibontakoztatására, a tanulás közbeni alkotás és öröm megteremtésére törekszik.

2. A hagyományos iskolákban az oktatási módszerekben az úgynevezett frontális munka érvényesül, amikor a tanítás mindig osztálykeretekben a tanítási órákon folyik, érdemjegyekkel értékelt feleltetéssel és a tantárgyak ismereteinek közlésével.

A szabad iskolában a tanítás során egyéni és csoportos foglalkozásokat tartanak, a tantárgyak merev széttagoltságát integrált tantárgyakkal, esetleg projektek, témák szerint csoportosítva, ún. epochális (elkülönült időszakasz) keretek között dolgozzák fel, és a teljesítményeket nem osztályzatokkal, hanem szövegesen értékelik.

3. A hagyományos iskolákban a berendezést, a szerkezetet, a szervezettséget a merev túlszabályozottság és formalizmus alakítja, a személyes viszonyokban pedig a rideg és hierarchizált rend uralkodik. A szabad iskolákban rugalmasan alakítják a berendezést, a szerkezetet, illetve szabadabb és barátságosabb a légkör, a tanár-diák kapcsolat együttműködő és megengedő.

A szabad, illetve a hagyományos iskolák előbb jellemzett modelljét mennyiben valósítják meg az alapítványi és magániskolák? A magániskolák pedagógiai programjainak elemzése során csak azt tudtuk megállapítani, hogy az iskolák által nyilvánosságra hozott önmeghatározások mit tartalmaznak, de a tapasztalatokból ismerjük azt is, hogy a valóságban milyen modellek érvényesülnek. Elemzésünk adatai azt mutatják, hogy az iskolák többsége (65%-a) a szabad iskola, valamivel több, mint egyharmada pedig a hagyományos iskola megvalósítására törekszik. A teljes egészében és következetesen szabad iskola kiépítését azonban az iskoláknak valamivel több mint egyharmada akarja, a többi csak az oktatás-nevelés egy-egy módszerét kívánja megújítani. A kimondottan hagyományos pedagógiát csak az iskolák 16%-a hangoztatja, elsősorban azok, amelyek a szülők közül a konzervatív pedagógia híveit óhajtják megnyerni.

A szabad iskolai és alternatív pedagógiai programok megvalósításában a következő nehézségek mutatkoznak:

– a szabadabb légkör és a pedagógus újszerű magatartása gyakran vezetett fegyelmezetlenséghez, néhány foglalkozáson káoszhoz, nem mindig sikerült a szabadabb légkör és az értelmes rend együttes megteremtése, tehát a munkarend megszilárdítása;

– a bizalmon és a szakmai tekintélyen alapuló újszerű tanár-diák kapcsolat gyakorlati megvalósításakor még másfajta problémák is érvényesültek: csak külsőséget, formaságokat megújító magatartás (például a kétoldalú tegeződésben); a pedagógus megengedő-együttműködő magatartását néhány gyerek gyengeségnek tekintette és visszaélt azzal, aminek a következménye fegyelmezetlenség, lógás, követelőzés, renitenskedés volt;

– a kudarcok miatt néhány pedagógus csak formális kapcsolatot létesített, vagy passzívan, esetleg megfélemlített tehetetlenséggel foglalkozott a diákokkal;

– az iskola méretének növekedése vagy más körülmények (szülői igény vagy pedagógiai divat alakulásai) okoztak még változtatásokat a pedagógiai programban vagy konfliktusokat a tanár-diák kapcsolatokban.

Mindezek a problémák és konfliktusok néhány iskolában az eredeti elképzelések módosítását, esetleg feladását is okozták, tehát visszatérést a hagyományos pedagógia kipróbált céljaihoz vagy módszereinek műveléséhez. Ilyenkor vállalták a hagyományos pedagógia előnyeit: a teljesítményt, a fegyelmet és a pedagógus autoriter tekintélyét, illetve hátrányait is: az egyoldalú kommunikációt, a ridegséget, a gyakori fegyelmezést és az azt követő gyermeki passzivitást, közömbösséget, nyugtalanságot vagy lázadást.

Az iskolák többségében azonban nem mondtak le az eredeti szabad és alternatív iskolai célkitűzéseikről, türelmesen mérlegelik az eredményeket és problémákat, és igyekeznek a pedagógusokat az ilyen konfliktusok kezelésére megfelelően felkészíteni.

Milyen lesz a jövő?

A valóság tehát más lett, mint amit az alapítók és az iskolahasználók reméltek: egy része valóra vált, más része módosult vagy nem valósult meg. Ez természetes és szükségszerű folyamat, hiszen egy iskola csak hosszabb idő alatt fejlődhet stabil intézménnyé. A folyamat első időszakánál tartanak ezek az iskolák, amikor mérlegelniök kell azt, hogy az eredeti célokból és módszerekből mit érdemes megtartani és mit nem, illetve mit kellene másképpen tenniük. Lesznek iskolák, amelyek a jövőben megtalálják a helyes megoldást és még jobban megerősödnek. Lesznek olyanok is, amelyek továbbra sem tudják megoldani gondjaikat, problémáikat, jövőjük bizonytalan marad.

A jövő nagymértékben attól is függ, hogy az állam felismeri-e anyagi, politikai és kulturális érdekeltségét abban, hogy az alapítványi és magániskolák fejlődjenek és stabilizálódjanak. A magániskolák mindaddig rá vannak szorulva az állami támogatásra, amíg a polgári réteg nem növekszik és gazdagodik jelentősen, viszont mindaddig el kell fogadniuk az erős állami szabályozást. Ha a magánadományozók száma és ereje, valamint az oktatási szolgáltatást igénybe vevők vásárlóereje növekszik, akkor a magániskolák kevésbé lesznek kiszolgáltatva az állami támogatásnak, és nagyobb lesz a függetlenségük is.

A jövőben erősödik majd a verseny az önkormányzati iskolákkal, ez a verseny még az eddigieknél is inkább szükségessé teszi az alapítványi és magániskolák minőségi fejlesztését, az önértékelést és önkorrekciót, az irányítás és a testület belső viszonyainak megszilárdítását.